Kevés szomorúbb emlékmű van a világon, mint a Cipők a Duna-parton. Cipők…Kicsik és nagyok, elegánsak, kopottak, női topánok, félcipők…Mintha valaki épp csak kilépett volna belőlük, hogy sétáljon egyet a folyóparton, aztán menjen tovább. De ezekbe senki nem lépett már vissza.
Elviselhetetlenül megrázó hely, ahol megállhatunk ma mi, és nem tudjuk, talán nem is akarjuk felfogni, mit jelent, hogy hatmillió embert megöltek a származása miatt. Magyarországról százezreket hurcoltak el. Számok, amelyek mára adatokká silányultak. De egy cipő személyes. A cipőhöz tartozik egy ember, akinek van súlya, tartása, és benne van az út, amit addig megtett. A cipő maga az élet hétköznapisága. Akit elvittek, akit a Dunába lőttek, nem sejtette, hogy nem lesz holnapja.
1944-45-ben Budapest a saját lakóira vadászott. Megkezdődtek a deportálások, amely százezrek életét követelték. Néhány hónap leforgása alatt magyar családok ezrei vesztek oda Auschwitzban. A főváros később került sorra, mint a vidék, de 1944 telére a rettegés színtere lett. A nyilasok átvették az uralmat, és sokakat hurcoltak el otthonaiból, pincékből, utcáról. Egyeseket egyenesen a Duna-partra vittek. A folyó a halál része lett. Az áldozatokkal gyakran levettették a cipőiket, és csak utána lőtték le őket. A cipő érték volt, különösen a háború vége felé. Elképzelhetetlen, hogy emberek álltak a jeges rakparton, mögöttük a város, előttük pedig azok, akik elveszik az életüket.
Akik nem itt végezték, azokat deportálták. Csak mert zsidók, cigányok vagy homoszexuálisok voltak. Ma úgy gondoljuk, a deportálás történelmi fogalom, régi könyvek része, de akkor a teljes emberi méltóság szisztematikus szétzúzása volt a cél.
Sokan úgy hitték, hogy csak munkára viszik őket, hogy pár héten belül újra otthon lesznek. Voltak, akik bezárták az ajtót, és azt gondolták, majd visszatérnek. A marhavagonok tele lettek gyerekekkel, idősekkel, csecsemőkkel, akik napokig utaztak étlen-szomjan saját vizeletükben állva, heverve. Az emberi lélek azonban az utolsó pillanatig megpróbált a normalitás falai között maradni. El akarta hitetni magával, hogy ez nem történhet meg, a vonat nem a halálba viszi őket. Pedig ez történt.
A háborúk egyik legrettenetesebb következménye, hogy lassan átírják az erkölcsi érzékelést, és az erőszakot megszokottá teszik. Az emberek elfogadnak olyasmiket, amelyekhez nem szabadna alkalmazkodniuk. Elvesznek otthonok, arcok, nevek és egész nemzedékek.
A holokauszt egyik legfontosabb tanulsága az, hogy a tömeggyilkosság sose egy lövéssel kezdődik, hanem azzal a pillanattal, amikor egy társadalom már nem látja a teljes embert a másikban.
A cipők épp ezért megrendítőek. Egy női cipő mögött talán egy szerelmes lány állt, aki a szerelméhez sietett, egy gyerekcipő mögött egy kisfiú, aki sírt a sötétben, vagy egy félcipő mögött egy férfi, aki hajnalban munkába igyekezett, és azzal nyugtatta családját, hogy pár órán belül otthon lesz. Az áldozatok sosem csak számadatok, sosem a névtelen tömeg részei, hanem emberek életekkel és be nem teljesülő sorsokkal.
A turisták gyakran fotózzák az emlékhelyet, megállnak, eltöprengenek azon, hogy ezek szobrok nemcsak régi cipők másai, hanem félbemaradt életek. De a nap utánuk is felkelt, nem állt meg a tragédiák során, és vannak olyan családok, amelyek örökre eltűntek a történelemből. Mintha nem is léteztek volna.
Az emlékezés nem puszta múltidézés, nem lehet annyival elintézni, hogy régen volt, hogy ez már mögöttünk van. Erkölcsi kötelesség beszélni róla, mert minden korszakban felbukkanhat az a gondolat, hogy bizonyos emberek kevesebbet érnek másoknál. És erre kell nemet mondani, ahogy annak idején nem tették azok, akiknek ez lett volna a feladatuk.
A történelem mindig a múlt és a jelen különös elegye. A mi dolgunk észrevenni az embertelenséget, ahogy azt is, ha a világ kivetkőzik önmagából. Ezt felismerni és megakadályozni nem könnyű, de nem lehetetlen.
Május 17-én, vasárnap pontosan erre emlékeznek sokan a Duna-parton. Az Élet Menete 15.30-kor kezdődik a Cipők a Duna-parton szobornál.
Álljunk be és ne hagyjuk, hogy a történelem pokla újra életünk része lehessen.
<a href=”https://pixabay.com/hu/users/lndshark-13888623/?utm_source=link-attribution&utm_medium=referral&utm_campaign=image&utm_content=4537589″>Eric Lansaw</a> képe a <a href=”https://pixabay.com/hu//?utm_source=link-attribution&utm_medium=referral&utm_campaign=image&utm_content=4537589″>Pixabay</a> -en.
