Nyár vége volt. Egy városszéli, csendes kis ház teraszán merengve üldögélt Anriett. A terasz felé nyúló vadszilvafa ágai időnként kecsesen meghajoltak egy-egy odarepülő kismadár alatt. A szellő lágyan kapott bele a lány vörös fürtjeibe. Pajkosan cirógatta meg arcát, de a lány gondolatai messze jártak. Felidézte azt a napot, amikor szerelmétől elbúcsúzott ezen a helyen. Nem akarta a fiút elveszíteni, de megtartani sem volt már ereje. Az együtt eltöltött idő egyre messzebb sodorta őket egymástól és céltalanul bolyongtak a szerelem útvesztőjében. -Kérlek ne hagyd, hogy én mondjam ki! – idézte fel Anriett utolsó mondatát, melyet kétségbeesetten szegezett barátjának, Surielnek. De ő hagyta. Megölelte a lányt és végleg kilépett az ajtón. Maga mögött hagyva addigi életüket, álmaikat, egy közös út reményét. Nem maradt más utána csak a csend és a fájdalom. Hosszú idő telt el azóta és a lány lelke legmélyebb fiókjába elzárta a szerelmet. Magas falakat húzott szíve köré, sebezhetetlen akart lenni és egyedül maradni a saját, biztonságos erődjében. Anriettet egy telefoncsörgés zökkentette vissza gondolataiból a jelen valóságába. Belépett szobája ajtaján és füléhez emelte a telefont. –Készen állsz már? – csendült fel barátnőjének vidám hangja. –Atyaég! El is feledkeztem az őszi fesztiválról! – sikoltott fel, majd kapkodva öltözködni kezdett. Sportos farmert húzott egy hófehér blúzzal, felkapta piros bőrdzsekijét és gyors léptekkel a cipősszekrényhez lépett. Egy hirtelen lendülettel kihúzta a komód ajtaját és a legmélyén megpillantotta anya régi, megsárgult cipősdobozát. Szeretettel vette kézbe, mert ez volt az egyetlen örökség, melyet édesanyja hagyott számára. Izgatottan emelte le a doboz tetejét. Egy piros tűsarkút pillantott meg benne és egy üzenetet anyától: Higgy a szerelemben! Meghatódva húzta lábára a cipőt, sebtében vörösre rúzsozta száját. Éppen időben, mert barátnője már a ház előtt várta. Az őszi fesztiválra érve pezsgés és kellemes zeneszó fogadta őket. A Duna mellett öreg, de büszke fák alatt találtak üres asztalt. A lány körülnézett. A fák törzsét bársonyos, zöld moha borította, egyik ágán világító lampion csüngött, a tulipán mintás asztalterítő közepén egy mécses tette hangulatosabbá a helyet. Elégedetten mosolyogtak össze, de hirtelen Anriett lélegzete elállt. A fák közül Suriel lépett elő és egyenesen a lányok asztalához tartott. Anriett szíve a torkában dobogott. A fiú huncut, gödröcskés mosolya, meleg barna szeme szeretettel szegeződött a lányra. A tánctéren felcsendült egy újabb latin zene. Suriel odanyújtotta a kezét Anriettnek, aki remegő lábakkal, piros tűsarkakon egyensúlyozva engedelmeskedett az invitálásnak. Amikor átölelték egymást, a zene ritmusára eggyé váltak, ujjaik összefonódtak, mintha sohasem váltak volna el. Ajkuk összeforrt és ez a csók ugyanolyan édes volt, mint a legelső. Szavak nélkül is tudták, hogy többé nem engedik el egymást. A felkelő nap sugara szemérmesen kukucskált be a teraszajtón. Anriett és Suriel összebújva feküdtek az ágyon, csillogó szemük egy közös út, egy örökké lángoló szerelem folytatását jelentette. A langyos szellő pedig egy piros cipő mellett lapuló apró üzenetet felkapva tovább libbent a végtelenbe.
