A Nagymama napló egy monodráma, amit Budapesten, a KuglerArt Szalonban játszanak. Az előadás alapja Dragomán György Máglya c. regénye. A történetet közel 75 percen keresztül Molnár Piroska viszi.
Egy idős nő, a nagymama hangján bontakozik ki egy súlyos, múltba nyúló titok. Nem pörgős, inkább belső vallomás, a trauma és az emlékek keveredése, amelyet átsző a szeretet.
Nagyon intim a térben zajlik, hiszen egy lakás szalonjában ülnek a nézők. Molnár Piroska egymaga megtölti a teret, miközben teljes lényünkkel benne vagyunk egy sötét, mély szövegben, amely az emlékezésről és a feldolgozásról szól. Olyan, mintha leülne velünk szembe egy idős asszony és mi hallgatnánk egy régi mesét, amely nem mese, mert tudjuk, hogy számot vet az életével.
A nagymama látszólag egyszerű, kemény asszony, aki miközben unokáját neveli, megszenvedi a múlt történéseit. A kibeszéletlen dolgok, a félelem belengi mindennapjait. Egy régi rendszer részese, elszenvedője, aki alkalmazkodott, ha kellett, és hallgatott, amikor beszélnie kellett volna. Mindeközben olyan döntéseket hozott, amelyek mások életét tönkretették. Minden szava azt sugallja, hogy nincs jó döntés, csak kevésbé rossz. Kerülgeti, emlékszik rá, de mindig kicsit másképpen. A nézőben felmerül a kérdés, hogyan lehetet volna másképpen tenni? Jó ember volt-e a nagymama? Vajon mi a túlélés ára? Lehet-e békében élni tovább önmagunkkal, ha közben tisztára mossuk az emlékeinket?
Molnár Piroska ebben az előadásban nem eljátssza a nagymamát, hanem ő maga az minden porcikájával. Apró rezdülései, félmondatai megdermesztik a csendet, mert akkor mond a legtöbbet, amikor nem mond ki valamit. A nézők nem feszengenek, nem keresik az egérutat, hogy megszabaduljanak az általa és a szöveg általi feszültségtől, hanem hallgatnak, emlékeznek, még akkor is, ha nem volt részük hasonlóban.
A múlt soha nem múlik el teljesen, és az embereknek sokszor át kell alakítaniuk a saját történeteiket, hogy elviselhetőbb legyen a valóság. A néző önkéntelenül felteszi magában a kérdést: én mit tettem volna? Elárultam volna a barátnőmet és családját, hogy megmeneküljenek a szüleim? Ez olyan dilemma, amelyre sosem tudnánk egyértelműen felelni.
A Nagymama napló egy lassan kibomló, fájdalmas vallomás, amely egy egész életet tesz mérlegre.
Dragomán György mesteri módon sűríti a szöveget, amelyben nincs egy felesleges szó sem. A hallgatás, a félbemaradt mondatok tapintható feszültsége összeáll egy olyan élménnyé, amely alatt a néző mindvégig tudja, hogy kimondva sosem lesznek már azok, amelyeket a szereplők átéltek. A mi történt kérdése átalakul a mit lehet elviselni ebből-kérdésévé.
A nagymama története nem lienáris, nem tiszta, hanem töredezett, ellentmondásos. Időnként gyanúsan kíméletes önmagával szemben, majd váratlanul kegyetlenné válik. Van, amit nem akar kimondani, és ettől a nézőben elindul a sejtés bizonytalan érzete. A néző fokozatosan csúszik bele egy morális szürkezónába, ahol nem működnek a gyors, hétköznapi ítéletek.
A darab végén nem kap katarzist, nincs feloldás. A néző, amikor felveszi a kabátját, visszasétál az életbe, de nem úgy ahogy érkezett. Ez a történet vele marad az ágy szélén ülve csendben, a villamoson vagy akkor, amikor elaludni készül. Csak egy tükör marad, amely lehetőséget nyújt, hogy elgondolkodjunk: hasonló helyzetben mit tennénk? A taps után, a csendesedő utcán sem jutunk dűlőre, mert a világ, ahogy a sorsunk és döntéseink, sosem feketék vagy fehérek.
