Dani naplója akkor is vonz, ha nem akarom. Ahogy múlnak a napok, lassan hetekké alakulnak, vannak már teljes fél órák, amikor nem jut eszembe a feleségem. Amikor bent vagyok az irodában, és jön-megy a sok kolléga, szinte jó. Az nem, hogy valamiféle szánalommal néznek rám. Már ők is megszokták, hogy gyászolok, nem tűnik fel nekik. A gyászom csak egy vékony szalag a felsőmön. Ehhez ragaszkodom, és még eddig senki nem kért meg, hogy távolítsam el. Egészen a mai napig.
Tényleg igaz, hogy mindenhez hozzá lehet szokni. A halálhoz is. Különösen azoknak, akik nem élték meg. Sőt, mi több, már terhessé is válik számukra. És még egy tökéletes közhely: az élet megy tovább. Nincs tekintettel senkire. Hogyan is lehetne? Ezért felesleges minden kiborulás, bánat, mert úgyis elmúlik, ahogy vele együtt az ember is. Az elmúlás a legérthetetlenebb dolog a világon, hiszen itt vagyunk, élünk, nevetünk, főzünk egy kávét, és a következő pillanatban meg ki tudja, hol. Reggel elköszönünk, és nem sejtjük, talán utoljára látjuk a másikat. Ebbe nem lehet ép ésszel belegondolni. Ha megtesszük, beleőrülünk.
Így én is megpróbálok minden mással foglalkozni, ami eltereli a figyelmem. Akinek van egy négyévese, nem könnyű feladatra vállalkozik. Ez a kis négyéves minden egyes pillanatban emlékeztet az anyjára, ami jó is, meg nem is. Viszont változtatni nem lehet rajta, ezért nem lehetek szomorú minden pillanatban.
Ma azonban tíz óra tájt behívat a főnök. Ismerem, ennek csak komoly oka lehet, ezért összekapom magam, de nem izgulok túlságosan. Tudom, hogy a munkám jó, hasznos, ha kirúgna, keresnék másik állást. És találnék is villámgyorsan.
Amikor belépek a vastag, barna tölgyfaajtón, azonnal tudom, hogy komoly dologról lesz szó. Benne volt a levegőben.
– Ülj csak le! – mondja és alig néz rám. Még látványosan írogat. A legközelebbi széket választom, nem jó döntés, kemény, de nem akarok a kanapén elterülni.
– Hogy vagy? Hogy vagytok? – kérdezi kedvesen. Jó arc, barátságos, de csak akkor, ha épp kedve tartja.
– Megvagyunk – felelem egyszerűen.
– Biztosan? Segíthetek valamiben esetleg?
– Nem, köszönöm. Elboldogulunk.
– Rendben. Régóta ismerlek, hiszek neked. De azért tudd, szólhatsz…
Bólintok. Feláll, tölt magának egy kávét, közben a tekintetével kérdi, szeretnék-e. Nem szeretnék.
– Két dolog miatt kértelek be. Nem köntörfalazok, kimondom. Pontosabban megkérdem, meddig fogod hordani azt a fekete szalagot az ingeden vagy bárhol?
Erre nem számítok. Ez miféle kérdés? Mielőtt azonban elöntene a harag, átfut a fejemen, hogy a kérdést nem ok nélkül teszi fel. Mivel a halál tabu, bizonyára nem bántani akar.
– Ezen nem gondolkodtam. Jól esik kitenni. Miért?
– Hidd el, én nem bánom, de akadt egy kis gond. Mondhatnám, hogy nem valódi gond, sőt. Szeretnélek előléptetni. Remek szakember vagy, ideje feljebb kerülnöd. Az se kerülte el a figyelmem, hogy a legnagyobb gyász közepette is tartottad magad.
– Köszönöm. Nem értem, ehhez mi köze az előző kérdésednek?
– Más feladatokat kapsz, és azonnal bedobnálak a mélyvízbe. Már holnapután lenne egy fontos tárgyalásunk, de a másik cég vezetője szintén gyászol. Pontosabban tudom róla, hogy nagy veszteség érte. Nem akarom, hogy a szalag emlékeztesse őt a bánatára, miközben a befektetéseket tárgyaljuk.
– Most te tényleg azt akarod mondani, hogy valakit érdekel egy fekete szalag a kabátom hajtókáján? Nehezen tudom elhinni, hogy ez befolyásolja valamiben.
– Marci, a gyerekét veszítette el. Igaz, hogy már egy éve, de nem hinném, hogy nekünk erre fel kellene hívnunk a figyelmét, arról nem beszélve, hogy eltereli gondolatait a fontosabb dolgokról.
– A fontosabb dolgokról – mondom halkan.
Tényleg. Mennyi fontosabb dolog létezik az életben a halálnál! Baromi jó hozzáállás. Főleg, ha gyerekét veszíti el valaki. Á, majd legyintünk rá, és kössünk jó üzletet.
– Mit vársz tőlem? – kérdem már ingerültebben.
Kibámulok az ablakon, és csupa közhely jut eszembe az élettel meg a halállal kapcsolatban. Az élők valóban nem értik, mi ez a nagy felhajtás a gyásszal kapcsolatban. Elfogadják, meg úgy tesznek, mint akik értenék, közben meg menekülnének.
– Annyit kérek, hogy vedd le a szalagot! Hordd itt, ha még akarod, de a tárgyalássorozaton ne!
– Ennyi az egész? Ekkora hűhót nem kellett volna csapnod. Jó, nem teszem fel, és a téma lezárva.
A főnök, a magas, szikár férfi, aki még mindig sportos, mert fallabdázni jár heti kétszer, bólint. Látszik rajta, hogy megkönnyebbül.
– Rendben. Akkor beszéljünk a pozíciódról! – mondja, és fél órán át ecseteli mennyire más lesz az életem ezután.
Én csak két dolgot hallok ki: kevesebb idő és több pénz. Nem leszek fenemód boldog.
Este, miután Noncsi befejezi Arielt és közli, hogy hableány akar lenni, elküldöm fürödni. Pontosabban vetkőzni. Közben megeresztem a vizet, és várom, hogy a kád megteljen addig, ami neki megfelelő.
– Apa! – szól, miközben felkapom, és berakom a vízbe. – Hogy lehetek én hableány?
– Szerintem tusfürdővel sikerülne.
– Ne poénkodj mindig! Tényleg tudni akarom. – Esküszöm, rosszabb, mint egy házsártos feleség.
Dani nem volt az. Nem mindig. Jó, előfordult, de nincsenek tökéletes emberek. Hazugság. Vannak. Az én feleségem az volt.
– Erre nem tudok felelni. Még sose találkoztam hableánnyal, és az átváltozás módját se ismerem – feleltem kisvártatva.
– Nem tudnál utánanézni? Biztosan be kell venni valami pirulát. Láttam a tévében. Vagy varázsport esetleg?
– Hogy erre van-e pirula, azt se tudom. Vannak kétségeim.
– Azt hittem, te okos vagy és mindent tudsz. – A szeme csillog, a víz már habosabb a kelleténél, de csak mondja.
– Talán mégsem.
– Anya pedig azt mondta, hogy te vagy a legokosabb ember a világon.
– Ezt mondta? Mikor mondta? – Amikor kiszalad az utóbbi kérdés a számon, már tudom, hiba volt.
– Egyszer. Nem emlékszem. Azt mondta, olyan okos leszek, mint te.
Elmosolyodom.
– Ebben nincs hiba. Anya jól mondta.
– Akkor ő volt az okosabb és nem te? – kérdi ártatlanul. Elnevetem magam.
– Biztosan, de az is lehet, hogy tévedett.
– Anya nem tévedett soha.
Egyszer majdnem, gondolom vigyorogva. Majdnem nem engem választott. Ezt azonban nem mondom ki. Hadd maradjon Daniella mindenben csodálatos. Amilyen volt is valójában.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
