Maxinak igaza volt. Sok mindent nem tudott Edit, a ház asszonya, de azt igen, hogy a családja hírneve rajta múlott. Egyedül rajta, aki annyi éven át tűrte apósa szeszélyeit, férje hűtlenségét és a fia balhéit. Millával nem volt gondja, ő csendes és simulékony volt sokáig, de végül robbant, és ő ezt nem bánta. Elment, világgá szaladt és megértette.
Önmagával nem volt kegyetlen, mert úgy érezte, neki az a dolga, arra rendeltetett, hogy a nagy múltú Arany Griff becsületes és tisztességes nagyasszonya legyen, aki időnként megjelenik egy-egy rendezvényen, ahol szoborszerű méltósággal képviseli a családját, történjen bármi is körülötte. Ám a fia most arra készült, hogy leleplezze, így kellett az a pofon, még akkor is, ha Maxi sokáig nem fogja megbocsátani neki.
Órák múlva a ház elcsendesedett, reggel lett, mire befejezték a helyszínelők, a nyomozók és ki tudja kik a vizsgálatot, és végre mindenki visszavonulhatott. Anasztázia holttestét elszállították, és a család egy második temetésre készülhetett napokon belül.
Milla egy szemhunyást sem aludt, csak ült az ágya szélén és azt latolgatta, vajon miért mondta Marcello, hogy nem mozdult ki a szobájából. Köze lenne az idős asszony halálához? Ennek nem volt semmi értelme, mert neki dolgozott, és bizonyára jól megfizette. Felvillant előtte vonzó mosolya, rajongó tekintete, és elhessegette magától a gyanút. Ám a gyanú magja már megfogant elméjében és lassan csírázni kezdett.
Amikor kopogtak, nem volt kétsége afelől, hogy a srác áll az ajtó előtt.
– Milla, alszol? – suttogta. – Beszélnem kell veled!
– Nem alszom! – tárta ki előtte az ajtót. – Fáj a fejem és nem tudok másra gondolni, csak arra, vajon miért akart volna öngyilkos lenni Anasztázia néni.
Marcello belépett a szobába, és megvonta a vállát.
– Mondtam, hogy beteg volt. Talán félt a szenvedéstől…
– Nem olyannak ismertük, mint aki elmenekül, ha baj éri… – A lány hangja tele volt kételkedéssel.
– Sosem tudhatod, hogy mit él át az, akinek megmondják, hogy halálos beteg. A fájdalmairól se tudhattunk semmit. Nem?
– Talán igazad van… Kérdezhetek valamit?
A fiú elmosolyodott. Közelebb lépett és átölelte Millát.
– Bármit! De remélem, azt akarod kérdezni, hogy itt maradok-e veled.
– Nem, most nem erről van szó. Láttam, hogy nem voltál a szobádban, pedig ezt mondtad a nyomozónak. Miért?
Marcello arca azonnal megváltozott. Valami keménység jelent meg szája sarkában. Legszívesebben mondott volna egy cifrát, amiért nem volt eléggé elővigyázatos. Vajon mit láthatott valójában? Pillanatok alatt rájött, hogy nem sokat, de azért nem lehetett biztos ebben. Biztos volt benne, hogy eljött a vég, lelepleződött.
– Igazad van, csak nem akartam elmondani, hogy… Muszáj ezt most?
Milla elsápadt. Nem erre a válaszra számított.
– Igen! Ki vagy te, mert abban biztos vagyok, hogy nem azért voltál Anasztázia mellett, amit mondtál? Tudni akarom, ki vagy valójában, mielőtt…
– Mielőtt belém szeretsz? Valld be nyugodtan! Milla, el sem tudom mondani, mennyire bánt, hogy gyűlölni fogsz.
– Te ölted meg?
Marcello elfintorodott. Hirtelen már nem az a szerelmes tekintetű ifjú volt, aki pillanatokkal ezelőtt.
– Én. De azért, mert valaki megbízott. Ezt kellett tennem…
Egy halk sikoltás volt a válasz. Milla szeméből kibuggyant egy könnycsepp.
– Gyilkos vagy… – suttogta. – Egy gyilkost szerettem majdnem.
– Bérgyilkos – válaszolta ridegen Marcello. – És ne hidd, hogy én vagyok ebben a házban a legnagyobb szörnyeteg. Gondolkodj el azon, kinek állt érdekében megöletni a nagyapád vagy épp apád szeretőjét?
Azzal elengedte a lány vállát, aki dermedten bontakozott ki az öleléséből.
– Három ember halála szárad a lelkeden?
– Így is mondhatjuk, de én csak egy végrehajtó vagyok. Szolgáltató. Tettem, amiért fizettek.
– És én?
– Te nem voltál tervben. Soha sem lett volna szabad veled foglalkoznom, pontosabban nem úgy, ahogy történt…
Milla zokogni kezdett. Kezét arcába temette és egész testét rázta a sírás.
– Ki fizetett neked? Mondd meg, tudnom kell!
A bérgyilkos nemet intett a fejével.
– Még neked se mondhatom el… Isten veled, most eltűnök, majd mondd, hogy te nem láttál ma reggel. Kérlek, eszedbe ne jusson feljelenteni vagy hasonlók.
– Különben engem is megölsz?
Marcello nem válaszolt. Villámgyorsan elhagyta a szobát, és hangosan átkozta magát, amiért bevallott valamit, amit sosem lett volna szabad. Ezt tette vele a szerelem, és ettől pokolian dühös lett.
Folytatjuk…
