Egész éjjel alig alszom, mert Dani naplójában vagyok elmerülve. Félelmetes, hogy fiatal lány létére mennyire ismeri az embereket, mennyire ismer engem. Azt írja az egyik oldalon, hogy semmilyen hiány, még a megnagyobb sem, legyen az tragédia, fájdalom, nem tart örökké. Nem azért, mert az ember képtelen tartós érzelmekre, hanem, mert úgy van kitalálva a világ, hogy túléljünk benne. Ha mindenki belehalna azonnal az első nagy sebekbe, akkor kihalna az emberiség. Igaza van, de azért rosszul esik, hogy azt hiszi rólam, olyan könnyen túllépek rajta. Nem fekvőrendőr a feleségem, ami egy-két huppanás után kisimul. Tisztában vagyok vele, hogy az élet még sose állt meg egy haláleset kapcsán, de azért mégse tehetünk úgy, mintha meg se történt volna, hogy könnyebben vészeljük át a kínt.
A halált nem lehet félretenni és majd később gondolni rá. Benne van a fejünkben, befészkelte magát a bőrünk alá, és akkor bújik ki, amikor a legkevésbé számítunk rá. Ezért van az, hogy már nem megyek el könnyedén egy elgázolt macska mellett. Ha kell, kiszállok, kiviszem az út szélére, legalább ne csócsálja szét a maradványait egy jármű sem. Hiszen nem rég még élet volt benne.
Az ölemben a napló, és arra gondolok, Noncsi milyen boldog volt megint. Azok az idők köszöntek be Nelli jelenlétével, amikben boldogok voltunk. Nem is tudtunk róla, de azok voltunk. Ha valaki szólna nekünk arról, hogy pár héttel, hónappal később elveszítünk mindent, ami fontos nekünk, vajon jobban örülnénk a perceknek? Nem hinném. Valószínűleg kinevetnénk a jóslatot, és semmin nem változtatnánk.
Másnap reggel, épp amikor a pirítóst készítem, megcsörren a telefonom. Még nem mentettem el a lány számát, ezért nem is esik le, hogy ő keres. Bezzeg a lányom, aki azt visítja, hogy vedd fel, apa, vedd fel, ő tisztában van a hívó kilétével.
Valóban Nelli hív, hogy jó-e nekünk úgy kettő körül, neki addig dolga van. Nekünk minden jó, ráérünk egész nap, de érzem Noémit szétveti az izgalom.
– Kezdjünk a parton? – kérdem.
– Kezdjünk, egy próbát megér. Ha túl sokan lesznek, akkor keresünk eldugottabb helyet
– Benne vagyok! Esetleg be is ülhetnénk később egy fagyira.
Noémi tapsikol örömében.
– Vihetem Pillebabát is? – faggat lelkesen.
– Ugyan minek? – mondom és elétolom a reggelit.
-Apa, mikor jegyzed már meg, hogy nem szeretem a paprikát? – néz rám méltatlankodva.
– Pillebaba jönni akar? Akkor a paprikának is le kell csúsznia.
– Ez nem szép dolog tőled. Mi lesz, ha kihányom?
Felsóhajtok. Csak nőkkel ne kezdjen az ember.
– Ha kihányod, akkor tudni fogom, hogy beteg vagy és itthon maradunk, világos?
– Világos – feleli megadóan. – Már alig várom, hogy felnőtt legyek, mert akkor senki nem mond nekem ilyesmit.
– Nagyon helyes! Addig meg edd meg a sajtot is, és szólj, ha kérsz még.
Pizsamás lábát törökülésbe téve felkuporodik az asztal mellé. Hosszan nyammog, mint egy öregasszony, és valamiért biztos vagyok benne, hogy nem úszom meg a reggelt kérdések nélkül.
– Tudod, apuci, én azt hiszem, anyának tetszene Nelli! – szólal meg váratlanul.
– Minden bizonnyal. De ez most nem lehet kérdés…
– Neked is jó lenne, hogy ne legyél egyedül.
Rápillantok, a szája maszatos a majonéztől, de koravén tekintete fogva tart. Vajon kell-e magyarázkodnom egy óvodásnak, ez fut át a fejemen.
– Noncsi, nem vagyok egyedül. Itt vagy nekem te, a munkám, a rokonok, szomszédok Látod, mindjárt kiderül, hogy mennyien vagyunk.
– Ez igaz, de senki nem fekszik az ágyadban. Pedig mindig azt mondtad anyunak, hogy szereted, ha ketten vagytok benne.
– Ezt meg honnan tudod?
Elmosolyodik, és ott az arcán valami eddig ismeretlen rafináltság.
– Hallgatóztam! – súgja.
– Te egy nagyon pimasz csaj vagy! – kiáltom, és felkapom törékeny testét. Meglóbálom, és vigyorogva közölöm hogy azért, amiért ennyire szemtelen, repülni fog. Egyenesen az ágyamra.
– Neee! – visítja. – Tegyél le, mert tényleg odahányok és aztán nem megyünk keresőzni.
Megállok, magamhoz ölelem, és egy puszit nyomok illatos hajára.
– Rendben, de egyezzünk meg valamiben! Jó? Szeretném, ha nem hoznád zavarba Nellit azzal, hogy tolakodó vagy. Ne faggasd folyton! Ő nem azért jött el hozzánk, mert anyát akarja helyettesíteni. Értsd meg, még azt se tudjuk, neki van-e gyereke vagy férje.
– De tudjuk! Nincs! – mondja a lányom csendesen.
– Látom, te mindent tudsz. Most pedig idd meg a kakaódat, mosakodj meg, és nézheted kicsit a tévét, amíg dolgozom.
Bólogat.
– Mondtam már, hogy te vagy a legjobb apa a világon? – emeli ám csillagszemét.
– Ezerszer, bár nem hatódom meg, mert nem is ismersz másokat rajtam kívül.
-Nem is akarok! – jelenti ki. – Egy apa nekem bőven elég.
– Akkor a kérdés letudva, menj, mosd meg a pofikád. Nem sokára kint leszünk a parton és indul a nagy kaland.
– Akkor Pillebabát is felöltöztetem. – Azzal felpattan és el is tűnik a fehér ajtó mögött. Váratlanul kellemes öröm tölt el. Elkezdek örülni annak, hogy délután egy gyönyörű lánnyal lehetünk, akinek társasága már előre felizgat.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
