Gréta vasárnap reggel korán ébredt. A takaró puha melegségében nyújtózott egyet, majd mély levegővétellel felkészült arra a tízperces meditációs gyakorlatra, amit Kata, az igazgatónő tanított meg neki.
Éppen lehunyta a szemét, és a légzésére koncentrált, amikor a félhomályban sípoló hang ütötte meg a fülét.
Gréta dobogó szívvel ugrott ki az ágyból, és átfutott a lányok szobájába. Lénát ezúttal álmában érte az asztmás roham. Aggódva ült le a kislány mellé, nézte kipirult arcocskáját, majd egy nagyobb párnát csúsztatva a feje alá, félig ülő helyzetbe helyezte át.
Kiszaladt a pipáért, amit az orvos legutóbb felírt Lénának. Óvatosan átemelte az ölébe, mire a kislány felébredt.
– Itthon vagy? – kérdezte Léna két sípoló lélegzetvétel között.
– Igen, kicsim. – Megpuszilta a kislány homlokát. – Vasárnap reggel van. Használjuk a zöld sárkányt, hogy könnyebben tudj lélegezni, jó?
Léna bólintott, már megszokta a rengeteg próbatételt, ami elé a súlyos asztmája állította. Gréta elővette a fertőtlenítő készülékből a babyhalert, belehelyezte a zöld pipát, ami a zöld sárkányt jelentette. Volt egy narancssárga kis sárkányuk is.
Léna rutinosan az ajkai közé vette az eszköz végét, míg a nagynénje két adagot befújt a tartályba.
– Nagy levegőt, kis sárkány! – mondta viccesen elváltoztatott hangon.
Halk kattanások jelezték, hogy a kicsi megfelelően nagy levegőt vesz, így a gyógyszer biztosan bejut a tüdejébe. Gréta önkéntelenül a kislánnyal egy ütemben szívta be a levegőt.
– Na még egyszer!
Újabb két adagot engedett a tartályba.
Léna szemmel láthatóan elfáradt, egyre kisebbeket tudott szippantani. Gréta kivette a szájából a pipát, és két jó nagy puszit nyomott az arcára.
– Nagyon jól csináltad – dicsérte meg.
Lénával a karjában kuporodott le a kisméretű ágyra, aki azonnal visszaaludt a nagynénje karjai között. Öt perc múlva már kevésbé sípolt a tüdeje, tíz perc után pedig kifejezetten könnyebben szedte a levegőt. Gréta addig koncentrált Léna minden lélegzetvételére, hogy ő maga is elszundított.
Egy órával később suttogó pösze hang ébresztette.
– Én is ide akarok feküdni.
Kamilla próbált melléjük felmászni.
– Gyere, drágaságom!
Gréta átkarolta a derekát, és a másik oldalára fektette.
– Palacsinta lesz a reggeli?
Kamilla kölyökkutya pillantásokkal igézte a nagynénjét. Gréta ki nem állhatta Lacit, a lányok apját, de a különösen szép, kékesszürke szemüket a férfi legjobb örökségeként tartotta számon. Ugyanakkor hálát adott az égnek, hogy a léhűtő pasasból csupán ennyi öröklődött át a lányokba.
– Hát persze, hiszen vasárnap van, vagy mi a szösz?
Léna is felébredt, és sokkal jobban érezte magát. Gréta megcsiklandozta őket, mire mindkét kislány kiugrott az ágyból, majd a konyhából kiáltozták, hogy palacsintát akarunk.
Gréta feltápászkodott az alacsony ágyról, és hozzákezdtek a szokásos vasárnap reggeli rituáléjukhoz. A két kicsi széket húzott a pulthoz, amíg Gréta kipakolta a palacsinta hozzávalóit a hűtőből. A kikészített lisztet Kamilla mérte ki bögrével, a tojást Léna ütötte fel és csurgatta bele, ezután Gréta átdolgozta az egészet tejjel.
A tökéletes összhangnak köszönhetően negyedóra múlva már sorra készültek a friss palacsinták. Kamilla enyhén lisztes orral ült le az asztalhoz, nyelvét kinyújtva kanalazta a baracklekvárt a tésztára.
– Elég lesz, kincsem.
Gréta elvette tőle az üveget, már az egész tányér tocsogott a lekvártól.
– Te most sem kérsz rá semmit? – kérdezte Lénát, aki magában falatozta a palacsintát.
– Nem.
Gréta aggódva nézte őt. Aznap reggel a szokásosnál is sápadtabbnak tűnt az egyébként is vékony, madárcsontú kislány.
– Elmegyünk a Gyermek Univerzumba? – kérdezte Léna két falat között.
– Menjünk inkább a városligeti játszótérre, etethetnénk kacsákat – javasolta Gréta.
– De az olyan uncsi – vágta rá Kamilla.
A nő mély lélegzetet vett. Valahogy rá kellett beszélnie a lányokat az ingyenes programra, mert az interaktív játszópark, amit annyira szerettek, rémesen drága volt. Még nem talált új másodállást, így a következő plusz fizetése kimarad.
– Rendezhetnénk pikniket, esetleg egy fagyit is ehettek.
Gréta letette a palacsintát, elment az étvágya.
– Az jó – vonta meg a vállát Léna.
Kamilla teli szájjal vigyorgva bólogatott, tisztán látszott benne a félig megrágott lekváros palacsinta. Mivel imádta a hasát, felőle mehettek a ligetbe is, őt egy kis édességgel bármikor le lehetett kenyerezni.
***
A természet tavaszi ruhába öltözött, a Városliget megtelt színekkel és illatokkal. A korán virágzó fák rügyei már kipattantak, a kopár, szürke tél után színt csempészve a parkba.
Léna és Kamilla ütemesen szökdeltek a nagynénjük mellett, szóláncot játszottak. Ugyan Grétának néha segítenie kellett, de a korukat meghazudtolva fűzték egymás után a szavakat.
Első állomásként a játszótéren álltak meg, amíg a lányok hintáztak, Gréta elővett egy könyvet a hátizsákjából. Rajongott a krimikért, a klasszikus vonaltól a pszichológiai thrillerekig mindenevő volt.
Éppen Agatha Christie műveit olvasta újra, már nem is számolta, hányadszor. Elmerült Poirot történetében, de fél szemét mindig a lányokon tartotta.
Félórával később feltűnt neki, hogy Léna egyre kevesebbet szaladgál a húgával. Ahányszor felnézett a könyvből, mindig más-más helyen ült le a játszótéren. Magához intette a lányokat.
– Mi a baj, Léna? – kérdezte aggódva.
Válaszolnia sem kellett, látta, hogy szaporán kapkodja a levegőt, és ha lehet, még sápadtabb, mint reggel.
– Szegény, nem akar futni – közölte Kamilla.
Megölelgette a nővérét, aki megadóan simult húga karjaiba.
Léna köhögni kezdett. Száraz, ugatós, véget nem érő köhögési roham uralkodott el rajta. Gréta előkapta a pipát, Léna krákogva ugyan, de beszippantotta a gyógyszert.
Eltelt tíz perc, majd húsz, de nem sokat javult a köhögés. Gréta egyre inkább kétségbeesett, mert az új gyógyszernek már rég hatnia kellett volna. Minden porcikáját átjárta a rossz érzés.
– Gyertek, bogaraim! Hazafelé beugrunk a kórházba.
– De még nem is piknikeztünk! – kiáltott fel Kamilla csalódottan.
– Tudom, valamit kitalálok, ígérem. A nővéred most nagyon rosszul van, és attól tartok, meg kell mutatnunk őt a doktor bácsinak.
Kamilla nem ellenkezett tovább, Léna meg csak pihegett Gréta karjaiban. A lehető legkényelmesebb módon ölbe vette a kis beteget, felakasztotta vállára a hátizsákját, és megfogta Kamilla kezét, aki felé egy biztató, „mindent rendbe hozok” mosolyt küldött.
Trolival mentek a kórházig, ahol Gréta Kovács doktort pillantotta meg elsőként a folyosón, és ettől nagyon megkönnyebbült. Ő volt Léna kezelőorvosa.
– Valami baj van, Gréta? – kérdezte a fiatal gyermekgyógyász.
– Léna nincs jól, ma már két rohama is volt, és a másodiknál nem igazán használt a sürgősségi pipa sem.
– Hozza be a kezelőbe!
Bementek mind a négyen, Gréta lefektette a kislányt az asztalra, lekapta magáról a hátizsákot és aggódva figyelte, ahogy az orvos vizsgálni kezdte Lénát. Kovács doktor plüss kígyóval díszített sztetoszkópjával hosszasan hallgatta a gyermek légzését.
– Nagyon ügyes vagy – dicsérte az orvos.
– Én is? – kérdezte Kamilla, mert tudta, mi következik.
– Várj csak!
Kovács doktor lehajolt a picihez, szívére tette a sztetoszkópot, és egy pillanatig hallgatózott.
– Ez igen, te egy nagyon jószívű kislány vagy, aki szereti a nővérét. Szóval, te is ügyes vagy.
Mindkét kislány kuncogott, miközben megkapták a szokásos vitaminos nyalókát az orvostól. Gréta segített Lénának elrendezni a ruhácskáját, majd megkérte őket, hogy üljenek le a folyosón, amíg a doktor bácsival beszél.
– Nagyon jól tette, hogy bejöttek, mert ez most tényleg nem hangzik jól. Muszáj egy adag szteroid injekciót adnom neki, ha már minden mást megkapott, amit lehetett. Ráadásul hallok némi zörejt a tüdején, köptetőt kell szednie, hogy megakadályozzuk a tüdőgyulladást.
– Istenem! – sóhajtott Gréta.
Gyűlölte, amikor eljutottak odáig, hogy Lénának szteroidra volt szüksége. Utálta, hogy a törékeny testét ilyen erős gyógyszerrel kell terhelni.
– Nincs más választásunk, nem igaz? – szegte fel eltökélten az állát.
– Sajnos nincs – felelte az orvos.
Valódi szánalom ült a szemében, kedvelte Grétát és a két kislányt.
– De mielőtt visszahívja a kicsiket, lenne egy javaslatom. Egyre több és jobb eredményt kapunk az egyik gyógyszerről, amit többek között asztmás betegeknek fejlesztettek ki. Már nincs kísérleti stádiumban, megkapta az engedélyeket. De nem magyarázom hosszasan; a lényeg, hogy akik megkapták a teljes kúrát, azoknál radikálisan csökkentek az asztmás tünetek és a súlyosabb rohamok.
– És ez Lénánál is hatásos lehet?
– Reményeim szerint igen. Egyetlen hátulütője van: egyelőre nincs rá semmilyen támogatás, így elég borsos az ára.
– Mennyire?
– Húszezer a heti adag.
– És meddig kell kapnia?
– Körülbelül tizenhat héten át. Négyhetente írnám fel mindig az új adagot.
Gréta torka elszorult. Havi nyolcvanezer forintot nem tudott volna kigazdálkodni vagy átcsoportosítani sehonnan, már a hitelkártyáját is teljesen kimerítette.
De a pénz nem lehetett Léna egészségének az akadálya.
– Próbáljuk meg – mondta az orvosnak.
– Rendben. – Kovács doktor mosolygott, hiszen Gréta pozitív kisugárzása ragadós volt. – Beadom az injekciót, és felírom a gyógyszert.
Fél órával később a két kislánnyal már kifelé sétáltak az épületből. A gyerekek a második vitaminos nyalókát szopogatták, nagynénjük pedig a kezüket szorongatva fejben számolgatott. Arra jutott, ki tudja váltani a gyógyszert, és még a hétre marad némi pénzük kajára.
De ennyi.
Kifújt.
Bár Grétát sosem vetette fel a pénz, azért minden hónapban szépen kijött a fizetéséből még az egyetem alatt is. De Andrea halála óta zuhanórepülésbe kezdett az anyagi helyzete.
Nem volt kihez fordulnia, barátoktól sosem kért volna pénzt, mert az mindent tökre tesz. Az édesanyja pedig épphogy megélt, nem merte neki elmondani az anyagi gondjait.
Megoldom – mantrázta magában újra és újra.
– Bemegyünk a parkba megenni az ebédet, amit csomagoltunk? – kérdezte a lányokat. – Ne hagyjuk ki a tervezett pikniket.
– Itt? – kérdezte Léna.
– Igen – felelte Gréta határozottan.
A két lány helyeslően bólintott, majd a Hermina úton átkelve bemasíroztak a Városligetbe. Jóízűen megették a párizsis szendvicseket és a felszeletelt paradicsomot. Kamilla természetesen kért repetát is, a kis haspók sosem viccelt, ha ételről volt szó.
Noha Léna csak csipegetett, sokkal jobban volt, a légzése könnyebb lett, és már alig köhögött. Gréta elengedte őket ebéd után játszani, nézte a két kicsit, ahogy egy hatalmas fát ölelnek át. Ujjuk épphogy összefonódott, ahogy közrefogták a méretes tölgyet.
Fogalma sem volt, hogy egy anya miként szereti a gyermekeit, de az ő szíve összeszorult a sok érzelemtől, ami benne dúlt. Rövid töprengés után, már azt is tudta, mit kell tennie.
Folytatjuk….
Fotó: a szerző sajátja
