Az érzelmi éretlenség ma az egyik legnagyobb, mégis legkevésbé látványos párkapcsolati probléma. Nem feltétlenül kiabálással kezdődik, és nem mindig hűtlenséggel végződik. Sokkal alattomosabb. Úgy alakul ki, hogy az egyik fél lassan mindent a hátán visz a kapcsolatban: a gyereket, a háztartást, a szervezést, a pénzügyeket, a családi programokat, az idős szülőket, és közben még a kapcsolat érzelmi működtetését is. A férfi pedig kedvesen ennyit mond: Szólj, ha valamiben segíthetek. A nő azonban nem segítséget akar a saját családjában, hanem társat.
Az elmúlt évtizedekben a nők élete alapvetően megváltozott. Tanulnak, dolgoznak, önálló jövedelmük van, karriert építenek, egyedül is képesek egzisztenciát teremteni. A régi házassági alku, amely szerint a férfi eltartja őket, a nő pedig gondoskodik minden másról, egyre kevésbé működik. Csakhogy miközben a nő belépett a férfiak egykori világába, sok férfi nem tanulta meg ugyanolyan természetességgel a női szerepek egy részét: a gondozást, a mentális terhek viselését, a konfliktusok érzelmi kezelését. Persze nem minden férfi ilyen, de túl sokan vannak. Nem azért, mert lusták vagy rosszak, sokukat egyszerűen erre nevelték.
A fiúkat nem arra tanították, hogyan mondják el, ha félnek, hanem hogy ne sírjanak, lehetőleg ne legyenek gyengék, és mindig álljanak ki magukért. Senki se mondta el nekik, hogy segítséget kérniük nem szégyen, hanem rájuk parancsoltak, hogy oldják meg egyedül a gondjaikat. Aztán felnőttként találkoznak egy nővel, aki nem megoldást kér. Csak azt szeretné, hogy meghallgassák. És itt kezdődik a baj. Jönnek az ismert mondatok: a túlreagálod, a megint ezen rágódsz, a mit vársz tőlem, mit csináljak. Az érzelmileg éretlen ember számára a másik érzései gyakran csak problémát jelentenek, amelyeket meg kell szüntetni, megérteni nem annyira fontos.
A nő pedig egy idő után felhagy a magyarázkodással, belefárad abba, hogy egy felnőtt embernek tanítsa meg, hogyan legyen felnőtt társ. Ez az a pont, amikor a kapcsolat kívülről még működik, belül azonban már repedezik. Így a nő mindent maga intéz, mert egyszerűbb, mint újból kérnie. Nem szól, mert tudja, hogy vita lesz belőle, és nem panaszkodik, mert a végén megint ő lesz a „hisztis”. Segítséget végképp nem kér, mert abból az lesz, hogy megint neki kell megszerveznie, pontosan mit, mikor és hogyan kellene csinálni. Így születik meg az egyik legkeserűbb párkapcsolati állapot: amikor a nő már nem nőnek érzi magát a kapcsolatban, hanem anyába oltott projektmenedzsernek.
Tudja, mikor kell a gyereknek cipő, mikor jár le a biztosítás, mit kell vinni a nagymamának, de azt is, hogy a gyereknek holnap iskolai ünnepsége lesz. Arról nem beszélve, hogy a férje gondolatait is ismeri.
A férfi pedig sokszor csak azt veszi észre, amit külön megmutatnak neki. Nem tudja, mi a feladata, miből vehetné ki a részét. Elvárja, hogy kiszolgálják, ösztönözzék, dédelgessék. Így nem véletlen, hogy egyre több nő mondja ki, hogy nem akar felnevelni valakit, akivel együtt él, és nem a gyereke.
A férfiak egy része ugyanebben a rendszerben válik érzelmileg magányossá. A hagyományos férfiszerep azt tanította neki, hogy: legyen erős, dolgozzon, ne panaszkodjon, ne mutassa ki a gyengeségét. Csakhogy abból, amit egy fiú megtanul ahhoz, hogy „kemény férfi” legyen, nem feltétlenül következik, hogy tudni fogja, hogyan legyen intim, sebezhető, figyelmes társ. Így két magány találkozik egy lakásban. A nő azt érzi, nem számíthat a férfira, ő pedig azt gondolja, tehet bármit, úgyse lesz elég jó.
Ezzel egyidejűleg a nő kritizál, elvár, a férfi visszahúzódik és megbántódik. A végén már nem egy párként beszélgetnek egymással, hanem két sérült ember védi magát egymástól. Ezért nem az a valódi kérdés, hogy miért nem nő fel sok férfi a feladathoz, hanem hogy miért gondoljuk mi, nők, hogy a férfiaknak nem kell megtanulniuk mindazt, amit nőként természetesnek veszünk.
Egy férfi nem attól érett, hogy eltartja a családot, ahogy a nő sem, ha mindent elvisel. Az érettség ott kezdődik, amikor valaki képes belátni, elrontotta, de idővel elfogadja és meghallgatja a másikat anélkül, hogy azonnal visszatámadna. Ha észreveszi a másik terheit anélkül, hogy fel kellene rá hívni a figyelmet. Végül pedig megérti, hogy a szeretet nem pusztán érzés. A szeretet nehéz munka, ezzel együtt figyelem és felelősség is.
Aki pedig minden nehéz helyzetben azt várja, hogy a másik megértse őt, miközben ő soha nem próbálja megérteni a másikat, az lehet, hogy szeret, de még nem tanulta meg, hogyan legyen jó társ. Ezen kell dolgoznia, ha meg akarja tartani a kapcsolatát.
