Szombaton délután azonban megtörtént a tragédia. Tamara apja jött aznap meglátogatni a kislányát, és elújságolta, hogy másnap hazaviheti. Ennek persze mindenki örült, csak Minka nem. Mi lesz most vele, esett kétségbe este, és megint sírt egy sort. Őróla senki nem mondott semmit, csak tengett-lengett a kórházban, és anyuka óta senki nem látogatta. Lassan megszokta, hogy hiába nyílik az ajtó, hozzá nem jön senki.
Egy-két nővérkének megesett a szíve rajta, és csempészett be hozzá cukorkát, csokit, és egyszer még epret is. Olyan finom epret soha életében nem evett. Nem volt nagy szemű, de édes volt. Megköszönte, és jól esett neki, amikor a fiatal nők egy pillanatra megsimogatták a fejét. Az egyik még meg is fürdette, és a haját is megmosta. A kórházi világ kezdett egészen elfogadható lenni a kislánynak, főleg azért, mert nem tudott mást tenni. Meg nem szökhetett, messze volt az otthon, gyalog sose jutott volna haza.
Amikor Tamara ujjongva mesélte neki, hogy már kora reggel otthon lesz hatalmas szobájában, amelyben húsz baba is várja, Minkának még jobban fájt a szíve. Neki se külön szobája, se húsz babája nem volt, és még legjobb barátnőjét is elveszíti. Nincs igazság a földön, mondta magában. Hogyhogy egyesek egészségesek, mások nem? Hogy lehet, hogy egyik lánynak sok játéka van, a másiknak meg alig? Hiszen mindketten kicsik… Ezekről szívesen beszélgetett volna valakivel, de senki nem ért rá az ő gondolataival törődni.
Ezen a szombaton azonban történt még valami. A látogatási idő utolsó félórájában megjelent egy régen látott ismerős. Minka nagybátyja, aki Németországban élt, és csak ritkán járt haza. Jani bácsi mindig nyáron toppant be a faluba, és talán év vége előtt még egyszer.
– Hahó! – kiáltotta. – Itt van az én kishúgom!
Minka soha még ennyire nem örült neki. A nagyhasú, magas homlokú ember emlékeztette az apjára, mégis más volt.
– Jani bácsi! – kiáltotta és odafutott hozzá. A negyvenes férfi leguggolt hozzá, és megpaskolta a hátát.
Jani bácsit szinte alig ismerte, mégis jó volt látnia. Egy ember a régi életéből, amelyet egyre távolabbinak érzett. Hiába múlt el csak pár nap, amióta kórházba került, úgy tűnt neki, hogy emberemlékezet óta a büdös szagú ágyneműben fekszik, fehér köpenyes nők és férfiak jönnek-mennek, és a régi világ, az a színes szagos, egyre távolabb kerül. Hol van a falu, ahol a por mindent belep? Vajon megvan-e még Csibész, a kutya, akit nem igazán lehet megsimogatni, csak, ha jó kedve van? És a barátnői elfelejtették-e már? Mintha senki nem érdeklődött volna igazán utána.
Minka szíve még jobban összefacsarodott, ahogy Jani bácsi megölelte egy fél pillanatra, inkább csak azért, mert a kislány olyan váratlanul borult a nyakába, hogy védekezni se tudott. Meg a gyerekek ilyen ölelgetősek, ha kell, ha nem. Neki nem volt, felesége sem, nemhogy gyereke. Magányos farkasként tengette az életét, és valami belső félelemtől vezérelve folyton gyűjtögetett. Stuttgartban dolgozott már másfél évtizede, de nem volt látszatja. Albérletben lakott, a konyhán evett, ahol szakácskodott, és szinte semmire nem költött. A fizetését majd az utolsó márkáig berakta a bankba, mondván, egyszer hazatér, és házat épít, megnősül, családot alapít. Ehhez azonban már nem volt fiatal. Negyvennégy évesen ezek nem tűntek túl jó céloknak. Mindenki azt beszélte, hogy azért nem nősül, mert végtelenül fösvény, és sajnálja még az ételt is az asszonytól. Minkát nem érdekelte az ilyesmi, boldog volt, hogy valakinek eszébe jutott.
– Hogy van az én kis unokahúgom? – kérdezte szokatlan kedvességgel.
– Nem jól – mondta ki a lány őszintén. – Senki nem jön hozzám, szerintem, engem innen nem akar hazavinni se apuka, se anyuka.
– Ne mondj ilyeneket! Tudod, hogy nem egyszerű jönni. De majd meglátogatnak, ne félj! Idenézz, mit hoztam neked! – Azzal egy gyönyörű, keménytáblás könyvet kapott elő a táskájából.
– Úgy tudom, már tudsz olvasni!
– Igen, tudok! Ilyen szép könyvem még sose volt! Német?
– Dehogy német, hová gondolsz? Voltam magyarban, és onnan hoztam.
– Magyarban? – Minka nem értette, mire gondol.
– Magyarországon, Szögedében. Ott láttam meg. Tetszik?
– Nagyon tetszik. Csak el ne lopják!
– Dugd a párnád alá, nem lesz semmi baja, látod, milyen vastag a teteje.
A kislány megtapogatta, és élvezettel szemlélte az őzet a fák között, az erdőt, egy olyan tájat, amit még sose látott.
– Gyere, sétáljuk egyet a folyosón! – mondta jani bácsi. – Itt nem lehet levegőt venni rendesen.
– Kinn is büdös van, kórházszag – jegyezte meg a kislány bölcsen. – De van egy tó hátul, és nekem van pár hajóm. Rátesszük?
– Noná! Hadd jussanak el a tengerig!
– Milyen a tenger, Jani bácsi?
– A tenger maga a végtelen. A szabadság. És olyan kék az Adria, hogy egy tenger se hasonlít hozzá.
– Én szeretnék oda eljutni! – Minka felsóhajtott. Próbálta elképzelni a kék vizet, amelynek nincs vége, de nem sikerült neki.
– Mit mondott a doktor bácsi, mikor veszi ki a lábadból azt a valamit?
– Én nem tudom, nekem nem mondanak semmit. De egyszer megszúrtak egy tűvel, és valami zöld jött a térdemből. Az nem volt jó.
– Az a genny volt. Meg kellett csinálniuk, mert…
Gyorsan elhallgatott. Nem mondta ki, hogy a kislány mennyire súlyos állapotban volt, amikor beértek vele a kórházba.
– Na, majd én beszélek az orvossal és megkérdezem, meddig tartanak még idebenn, jó?
– Nagyon jó. Már nem akarok sokat itt aludni.
Jani bácsi végignézett a kislányon, és megállapította, hogy értelmes gyerek. És nagyon hasonlít az ő édesanyjára. Éppolyan a szeme és a magas homloka is rá emlékezteti. Kár, hogy sose láthatta az unokáját. Még jóval a születése előtt elvitte a rák. Ha élne, biztosan szeretné ezt a cserfes, szorongó Minkát, akivel a családban senki nem törődik igazán. Csak egy lány, nem gyerek, aki számít. A lányok másodrendűek, nem viszik tovább a családi nevet. Minka is férjhez megy majd egyszer, és sose lesz többé László Minka, hanem ki tudja, kinek a neve mögött tűnik el, és csak azok fognak emlékezni rá, akik ismerték fiatalként.
A családot a fiúk tartják a világban, ezért fontos mindenkinek Nándika, akit Böske annyira ajnároz. Ő majd csinál egy csomó László-gyereket és a család neve még sokáig fent marad.
Minka a könyvet a párnája alá rejtette, de előtte körbepillantott, és látta, senki nem figyel rá. Ettől egészen nyugodt lett. Kikereste a fehér fémszekrény fiókjából a három hajót, amit a szép óvó nénivel hajtogatott és szaladt vissza a vendéghez.
Az udvaron várta őket a tenger, és amikor a három hajó útra kelt, a lány integetett nekik.
Jani örült, hogy bejött hozzá, mert nem volt senkije a világon, csak az öccse, akivel hol jóban volt, hol nem. Apjával nem szívesen beszélgetett, a rátarti öreg mindig leckéztette. Nándika meg aranyos volt, de még kicsi és elkényeztetett.
Gondolkodott rajta, hogy nem megy haza azonnal, hanem kivesz egy szobát a Pátria szállóban, aztán este beül valahová. Legalább nem lesz annyira magányos, mint a faluban. Hátha valakivel megismerkedik…
Folytatjuk…
