Málta ősszel egészen más arcát mutatja, mint nyáron. Zöldebb, nyugodtabb. Bár napközben meleg van, a 28-30 fok messze nem tűnik elviselhetetlennek a nyári 40 után. Érezhetően kevesebben vannak mindenhol, de azért nem számítsunk túl sok kihalt részre, ahol csodás Insta fotókat lehet készíteni. Mégis jó kint lenni a szabadban, mert nem fenyeget bennünket hőguta.
Szeptember végén már lehet látni zöld növényeket, mert nyáron még a pálmák is szenvednek. Csak a leander bírja, ami hazánkon kívül, pontosabban az én kertemen túl elképesztő méreteket ölt, míg nálam kellemesen senyved és várja a telet, amikor is betetvesedik.
Ebben a pár napban, amikor is megint ellátogattam a szigetre, úgy döntöttünk, elkerüljük a nyüzsgést, és a Málta egyetlen Nemzeti parkja felé vesszük az irányt, amelynek a neve Ta’Qali, ami a török Ali névből származik. A második világháború előtt repülőtér volt mellette, így a bombázásokkor a kis falu, amely ott terült el, szintén elpusztult. Helyére épült a park, ami nem természetvédelmi terület, hanem közpark. Gyönyörűen gondozott, tele virágokkal, múzeumokkal, piaccal és ki gondolná, de egy labdarúgó stadionnal is.
Ma igazi gyerekparadicsom, ahol játszótér és aprócska állatkert is található. Kecskék, birkák, tyúkok tengetik életüket, de láthatunk szamarakat és lovat is, nem beszélve a nyulakról, amik a ketrecekben duzzogva, sok esetben csak a hátsójukat mutatják.
A terület hatalmas, az árkádokkal övezett falak között valóban jól lehet bújócskázni, de aki labdázni vagy görkorizni akar, megteheti. Mindenképpen érdemes gyerekprogramként számolni vele.
Ősszel kevesebben vannak a buszokon, de ami különösen meglepő, hogy átadják a helyet az idősebbeknek vagy kisgyerekeseknek. (Kivéve a turisták, na, ők aztán nem, csak a helyiek vagy az indiaiak, akikről süt a tisztelet és az udvariasság. Minden túlzás nélkül.) Ami számunkra, magyarok számára különösen érthetetlen, hogy betartják a szabályokat a járműveken. Ha nem lehet a buszsofőr látóterébe állni, akkor nem állnak. Ha tele a busz, egyszerűen nem nyitja ki az első ajtót a felszálláshoz, csak a középen lévőt, és érdekes módon senki nem rohan oda, hogy felpréselődjön valahogyan. Nem irigylem a vezetőt, mert akadnak azért olyanok, akik értetlenkednek, hiszen nem szállhattak fel, vagy épp mutogatnak, de ők nem helyiek.
A tenger is új arcát mutatja, mert az őszi színek, fények megmutatják, hogy ezen a kis szigeten részünk lehet olyan naplementében, amelyet csak filmeken láthatunk. Ami még különösen érdekes, de főleg nekem, aki beszámolok minderről, hogy attól érzem kényelmesen magam többek közt, hogy a közeli kisboltban szerb szót hallok, amelyet megértek. Ugyanez előfordul a Bolt taxinál is, ahol kedvesen cseverészek a vezetővel, míg egyszer bevág elénk egy másik kocsi és Alex finoman elkáromkodja magát. Menten rájövök, hogy ő is szerb, és mivel magyarokkal nem akadok össze, jó, hogy van valaki, akit értek, és nevetve mondom el neki, hogy én is arról a vidékről származom, ahonnét ő. Azonnal megtaláljuk a hangot, és ettől Málta egyből ismerősebb lesz, nem beszélve arról, hogy mennyivel otthonosabb, hiszen összeköt bennünket valami, ami már nem létezik. A régi Jugoszlávia árnyéka, amely nem sötét, inkább megszépítően nosztalgikus.
Folytatom…
