Amikor Ricsi megpillantotta a feléjük lendületesen közeledő Lalit, egy pillanatra megrettent. Tudta, hogy valami nagyon nincs rendben Anna életében, és zsigerileg érezte, hogy Márk semmiképp nem halhatott meg ilyen hirtelen. Viszont ez az élet volt, nem egy Zs kategóriás amerikai film, ahol mindig győz a jó és a rosszak okvetlenül megbűnhődnek. A valóság messze nem ennyire tiszta és igazságos. A sötét tekintetű, bevert képű Lali azonban nagyon is valóságosnak tűnt. Anna válla felett körbepillantott, hátha van valami, amivel védekezhet, ha megtámadja az idegen, de nem látott semmit, még egy nyamvadt követ se.
– Ne ijedjetek meg, beszélnem kell veletek! – kiáltotta Lali jó tíz lépésről.
– Mit akarsz? – kérdezett vissza Ricsi. Anna riadtan bújt ki az öleléséből.
– Nektek ismerősötök, vagy barátotok, az a fickó, aki ma bedobta a törölközőt?
– A legjobb barátom volt, de elhunyt. És Márk a neve – fortyant fel a lány. – Vajon ki ez a fickó, aki ilyesmit kérdez? Nem volt túl bizalomgerjesztő, de a kérdése akkor se volt mindennapi.
– Csak azt ne mondd, hogy tartozott neked, vagy más baromságot! – mondta Ricsi, de nem engedte el Annát.
– Nem, ugyan. Higgyétek el, hogy nem akarok rosszat, viszont le kellene ülnünk valahol, hogy elmeséljek pár dolgot, és mutatni is akarok valamit.
Mindketten végig mérték a nem túl szimpatikus idegent, aki csak úgy a semmiből került elő, és Márkról akart beszélni. Nem ismerhette, hiszen ő már rég nem élt Magyarországon, vagy mégis, csak nem tudtak róla? Anna úgy gondolta, bármi lehetséges, hiszen, ő se volt része már ezer éve Márk mindennapjainak. Ahogy ezt végig gondolta, kibuggyant szeméből egy könnycsepp. Marika néni után ment, biztosan örömmel üdvözölte az anyját, gondolta végtelen szomorúsággal a szívében. Már együtt van odafent anyja és fia. Már ha a mennybe bejuthat egy öngyilkos…De isten olykor tehet kivételt.
– Ápoló vagyok a kórházban, ebben! – bökött maga mögé Lali. – Olykor többet látok és hallok a kelleténél, ezt szeretném megosztani veletek.
– Ápoló? Érdekes…Márkkal kapcsolatban?
– Ha ő volt a 612-es szobában, akkor róla. Olyasmiket tudok, amiért megjutalmaztak pár monoklival, ugye látszik? Hisztek már nekem?
– Még nem tudom, de menjünk innen és üljünk be valahová, ahol nem leszünk szem előtt, ha már ennyire titkos, amit állítasz. – Ricsi ezzel intett, és elindultak. Két utcányi néma baktatás után találtak egy lerobbant presszót. Koszos is volt, poros is, de a célnak megfelelt. Habár korán volt, ketten már az ajtóban söröztek, és néhány feles kisüveg is a földön hevert, épp a szemetes mellett.
– Jó lesz, nem ragozzuk! – mondta Lali. – Egyébként Lajos a nevem, és tényleg ott dolgoztam a kórházban. Hogy van-e még munkám, nem tudom, de elmondok mindent, csak üljünk le. – A pár is bemutatkozott.
Rendeltek maguknak három kávét, és a Anna türelmetlenül várta, hogy elkezdje mesélni a történetet az ápoló. Laliból dőlt a szó, bár a zsarolást ügyesen kihagyta, és úgy csavart a mesén, mintha teljesen ártatlanul verték volna meg.
– És most figyeljetek, mutatok nektek valamit. Ez a Solymossy egy gátlástalan gazember. Tudtam, hogy valamire készül, ezért meglestem. – Azzal előkapta a telefonját, és megmutatta a párperces felvételeket.
– Elég homályos! – mondta Ricsi. – De azért kivehető, mit csinál. Szerinted, megölte Márkot?
– Biztos vagyok benne.
– Velem segítőkész és kedves volt! – vetette közbe a lány.
– Nem hiszem, csak nem ismered. Eljátszotta, te meg bedőltél, mert ő a nagyhatalmú főorvos, akire imádattal tekint mindenki.
– Egyszerűen nem tudom elhinni…Miért ölte volna meg? Nem is ismerte. Szórakozásból biztosan nem, hacsak nem pszichopata.
– Én azt gondolom, köze lehet ennek a feleségéhez. Nem tudom, hogyan, de biztosan miatta tette. Vagy maga miatt, azt inkább el tudom képzelni.
– Ezzel a történettel és a felvétellel a rendőrségre kell mennünk! – kiáltott fel hevesen Anna. – Meg kell mutatnunk, hogy elkapják.
– Az a baj, hogy ez kevés. Nincs rajta semmi terhelő. Közvetetten látjuk, hogy mit csinált, de a valóságban nem derül ki. Azonnal elküldenének bennünket, mondván, hogy ez szimpla rágalmazás.
Ricsi mereven bámult maga elé. Nem akarta elhinni a történetet. Nem akart az emberekben ekkorát csalódni. Főleg nem egy orvosban. Lalira pillantott, aki megérezte, hogy nem bízik benne.
– Miért jöttél hozzánk? Honnan tudtad, hogy ismerjük Márkot, mert biztosan nem véletlenül kóboroltál a parkolóban?
– Hidd már el, hogy ebből nincs más hasznom, minthogy elkapják azt a férget! Csak téged – nézett Annára -, láttalak bent. Azt hittem, a nője vagy valami hasonló. Meg a doktor feleségét láttam bent a barátotoknál, és a fejemet teszem rá, hogy nem véletlenül.
– Márkot elgázolta valaki és ott is hagyta – morfondírozott hangosan a másik férfi. – Ez abszolút elítélendő, ez cserbenhagyás. Lehet, hogy Solymossy volt az?
– Erre én is gondoltam már, de a kórházban volt, amikor behozták! Még én is láttam, és emlékeztem is az esetre, mert mindenki fel volt háborodva. A nővérek is erről pletykáltak, őket meg alaposan ismerem.
– Akkor meg?
– Nem tudom elhinni…– szólalt meg a lány elcsukló hangon. – Ilyet nem tesz senki.
Lali felhörpintette a kávéját, ami olyan keserű volt, hogy legszívesebben kiköpte volna. Az ajtóban egy erősen ittas férfi köpött egyet befelé. A másik ránézett, de nem szólt, ahogy a pultnál álló sem. Mindkettő megszokhatta már, vagy nem érdekelte.
– Menjünk innen! – állt fel Márk. – Vigyük be a rendőrségre a felvételt, és mesélj el mindent. Egy próbát megér.
– Eszembe jutott valami… – A lány tekintete kifényesedett. – Nem az orvos volt, aki elütötte. És Márk rájött. Amikor bent voltam nála, egy öregúr egy újságot mutogatott, amit Márk nézegetett elalvás előtt. Benne volt Solymossy, mert valami díjat kapott. Szerintem a felesége gázolta el.
– Ebben van logika – ismerte el Lali. – Azért volt bent a kórházban. Biztosan tudni akarta, felismerte-e vagy emlékszik-e valamire.
– És engem is azért akart figyelmeztetni…Most már tudom, hogy csak ő lehetett az. Furdalta a lelkiismeret.
– Annyira azért nem, hogy feladja magát – mondta Ricsi sötéten. – Érdekes asszony.
– Ideje lenne meglátogatnunk! – kiáltott fel Lali.
– Szerinted fogadna bennünket? Nem bolond. Azt se tudjuk, hol lakik. És mit mondanánk neki? Kedves hölgyem, tudjuk, hogy cserbenhagyott valakit, aztán meg a férje feltette az i-re a pontot? Nem, ennél okosabban kell cselekednünk.
– Jó, akkor én mégis bemegyek a rendőrségre, hátha meghallgat valaki. Ti meg találjátok ki, hogyan tudnánk meggyőzni a nőt, hogy bevallja a dolgot. Cseréljünk számot!
Mindhárman megadták egymásnak telefonszámaikat, majd elváltak.
– Szerinted, igazat mond? – kérdezte Anna. – Hihetünk neki?
– Nincs más választásunk. Ki kell derítenünk, hogy halt meg Márk, és ha ez a fickó igazat mond, nem úszhatja meg börtönt.
Anna szomorúan legyintett.
– Vissza már nem hozhatja senki a barátomat.
– Tudom, szívem! – azzal átkarolta, és megcsókolta a lány arcát, ami könnyes volt az újból feltörő sírástól.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
