Másnap reggel, alig ült le a kávé mellé, megérkezett régi barátnője, aki épp boltba jött, és úgy döntött, beugrik hozzá. Böske azonnal érezte, hogy ennek komoly oka van. Ahogy nyílt a kapu, Csibész vad ugatásba fogott, nem játszotta a házőrzőt, az volt ízig-vérig. Fekete, hegyes füleit, ha lehet még inkább kiegyenesítette, és úgy tapadt a drótkerítésre, mint az aszfaltra csorgó szurok. Szeme is alig látszott ki bozontos szőre alól, a hangját azonban nem lehetett figyelmen kívül hagyni.
– Jól van már, elég legyen! – szólt rá Böske, és intett Pirinek, hogy nyugodtan jöjjön, a kutya a hátsó udvarban marad, és csak a pofája nagy. Csibész érezte, hogy már nem sok dolga maradt, ezért méltatlankodva elkullogott, egyenesen a kukoricagóré tövébe, ahol egy kis hűvösre lelt, amíg nem fordult a nap.
– Gyere nyugodtan, csinálok neked is egy kávét! – mondta idegesen.
– A gyerekek? – kérdezte a magas, vékony asszony, aki legalább olyan lapos volt hátul, mint elöl.
– Még alszanak. Sokáig fent voltak, hagyom őket, bár takarítani akartam.
– Megvár az – legyintett Piri és végignézett az egyszerű konyhán.
– Ne is mondd, szeretném, ha már jönne a piktor, mert a konyha borzalmas! Amúgy is kicsi, füstös, de most már kezd tönkremenni a fal. A szobákat is kéne festeni, de Misi szerint ráér, ha megkapjuk a búzapénzt.
A vendég bólogatott. Náluk mennyivel szebb minden, gondolta. Mert neki van ízlése, de Böske inkább hagyta az egészet a fenébe, mintsem kiharcolta volna a konyhabútort, meg azt is, hogy bevezessék a meleg vizet hozzájuk. Már nem a múlt században éltek, ki hallott már olyat, hogy se fürdőszobájuk, se meleg vizük, csak, ha nagy fazékban forralnak! De úgy látszik, ez nekik jó, ő biztos nem hagyta volna, hogy Dénes ne adjon rá pénzt. A férfiaknak kuncsorogni kell, hízelegni, vagy, ha ez nem jön össze, akkor meg veszekedni kell a végtelenségig. Egyiket se szeretik, azt meg pláne nem, ha a veszekedés végén elzárja magát az urától. Volt rá példa nem egyszer, és két héten belül mindig elérte, amit akart. Igaz, hogy Dénes nem egy kiabálós ember, sőt még túl jámbor is, de ez csak az ő malmára hajtja a vizet.
A házaséletet kézben kell tartani, mert a férfiember csak akkor működik jól, ha otthon rendben van minden. Úgy látszik, ezt Böske nem tudja, vagy nem akarja tudni. Hallott ő már egy-két pletykát vele kapcsolatban, bár egyiket se hitte el. Nem olyan asszony a barátnője. Nem az a megcsalós fajta, bár lány korában tény, hogy majd megveszett Andrásért. Hogy mit evett azon a szőke majmon, nem értette. A szerelmet amúgy is csak az érti, aki benne van. A többiek széttárt karral figyelik az eseményeket, vagy csak magukban hümmögnek.
– Hízelegj neki jobban! – közölte végül. – Nem rossz ember az urad, csak keményfejű. Az ilyeneket körbe kell udvarolni, hadd érezzék, hogy az élet császárai, aztán meg úgyis az lesz, amit az asszony akar.
Böske elnevette magát. Mennyivel bölcsebb és bátrabb Piri, gondolta. Mindig is az volt, de könnyű volt neki, ott voltak a szülei, akik segítették mindenben. Neki mi jutott? Egy nemtörődöm anya, meg egy alkoholista apa. A bátyjai se jobbak. Őt nem segíti senki, és hiába szeretne előbbre jutni, hol anyja húzza vissza, hol temetőcsősz apja, aki csoda, hogy még él, annyit vedel naponta.
– Majd meglátom – mondta csendesen, és belekortyolt a kávéjába. – A francba, kimaradt a cukor! – ugrott fel. – Tejet kérsz hozzá?
– Tejet a török kávéba? Nem ment el az eszem! Jó ez így.
Böske két kanál cukrot tett a sajátjába, és várt. Tudta, hogy valami olyasminek kell következnie, ami nem mindennapi.
– Képzeld, ki jött haza Kanadából! – kezdte óvatosan a barátnő.
– Csak nem Joli?
– De igen! Tegnap láttam! Hát mit mondjak, jól néz ki!
– Régen se volt csúnya!
– Tényleg, de most kicsit fogyott, de még mindig elég bögyös. Hosszú a haja, és esküszöm, úgy néz ki, mint egy filmsztár.
– Ne túlozz, Piros!
– Nem túlzok, higgyél nekem! Nadrágkosztüm volt rajta. Fehér. Meg magas sarkú. Tényleg úgy nézett ki, mint egy nagyvilági dáma.
– No, ide a porba, koszba kell is a fehér!
– Nem ez a fontos. Mindenki megbámulta, aki látta. Képzeld, még nem ment férjhez!
– Misi viszont megnősült.
– Ez igaz!
Hallgattak.
Joli kiskora óta szerelmes volt Misibe, aki udvarolt is neki egy ideig, de aztán szétmentek. Akkor még nem volt nagyvilági dáma, csak egy szurtos kis fekete lány a falu széléről, akinek az anyja rosszhírű asszony hírében állt. Mondtak róla mindent: hogy boszorkány, kuruzsló, de azt is, hogy egy kevés pénzért bárkinek szétteszi a lábát. Egy ilyen asszony lánya nem kellhetett Misinek. Hiába volt nagymellű tizenévesen, róla se gondoltak többet, minthogy olyan, mint az anyja. A lány majd belegebedt a viszonzatlan szerelembe, az a hír is járta, hogy bevett valamit, amit talált otthon, de nem lett belőle nagyobb baj, mert anyja meghánytatta.
– Nekem mi közöm az egészhez? – nézett Böske barátnője szemébe. – Mit akarsz ezzel? Ami volt elmúlt, nem jön vissza már. És különben se tegnap volt, már vagy tizenöt éve.
– Meglehet, de én azért óvatos lennék, ha nem akarnám, hogy az uram elhagyjon.
– Óvatos? Ugyan miért? Gondolod, hogy neki még mindig egy falusi férfi kell, amikor Torontóban él? Menj már!
– Nonono! Többektől hallottam, hogy látogatóba készül hozzátok.
– Ide? – kapta fel a fejét Böske. – Ide? – kérdezte újra. – Mi az istennek jönne?
– Én nem tudom, de ismered Kalló Katit, ő aztán mindent tud a faluban. Ő mondta anyámnak, ő meg nekem.
– Kalló Kati a legnagyobb szarkeverő a faluban. Nem egy házasságot tett már tönkre. Én nem hiszek neki, de ha igaza is lenne, állok elébe.
– Te beengeded? – Piroska torkára ment a kávé, ahogy rácsodálkozott barátnője könnyedségére. Nem ilyennek ismerte. Most már biztos, hogy nem szereti Misit. Nem szeretheti, ha nem bántja, hogy Joli ellátogasson hozzájuk. Ő kikaparná a szemét, már akkor, ha az előszoba kilincsére tenné a kezét. Torontó ide vagy oda, ellátná a baját egy-két keresetlen szóval.
– Hogyne engedném! Meg ez nemcsak az én házam! Ha jönni akar, jöjjön! Régen se kellett Misinek, most miért kellene.
A másik hangosan felnevetett.
– Te aztán nem vagy szívbajos! Majd fogsz te még nagyot nézni! Csak azért jöttem, hogy figyelmeztesselek. Jobb félni…
– Nem jobb – felelte Böske. – Még egy csészével?
– Jöhet, de mielőtt elfelejtem, hogy van Minka?
Az asszony megrántotta a vállát.
– Itthon van egy hete, de hallgat! A lába jól van, de nagyon csendes lett.
– Megviselte a kórház?
– Nem tudom, nem beszél. Csak ül, olvasgat, néha kimegy az udvarra a fa alá, aztán semmi. Nem értem én ezt a gyereket.
– Majd visszaszokik… Meddig is volt benn?
– Majd négy hétig. Látogattuk, ahogy tudtuk, de nem érti meg. Szerintem, most bosszúból hallgat.
– Meglehet, olyan makacs, mint az apja. Hasonlít is rá nagyon!
– Mindenki ezt mondja, de én nem látom. Talán Misi anyjára, aki meghalt rég. Nem emlékszem rá, de mások szerint Minka olyan. A homloka meg a mosolya.
– Hát akkor most megyek, köszönöm a kávét! – állt fel Piri. – Kíváncsi vagyok, lesz-e látogatótok. Nem minden nap jön el az emberhez az ura volt szeretője.
– Maradj már! Gyerekek voltak! – A háziasszony legyintett, és lassan kezdett kíváncsi lenni a kanadai szépasszonyra. Tényleg annyira megváltozott? Vajon mit szól hozzá Misi, ha bejelenti, hogy itt van?
Folytatjuk…
