Bea másnap kora reggel, amikor megérkezett az anyjához, jobban érezte magát, mint remélni merte. A rendőrségen hála Pálfi haverjának, gyorsan végeztek. Felvették a jegyzőkönyvet, hümmögtek, de érezhetően nem vették túl komolyan az esetet. Mintha mindennapos lett volna. Látleletet is vettek róla, aztán kedvesen elküldték. Pihenjen, mondta az orvos, aki maga is halálosan fáradt volt, szeme alatt olyan mély táskák voltak, hogy pakolni lehetett volna beléjük. Miután végeztek, az edző hazavitte. Nem magához, hanem igazán haza. Megkérdezte, magára hagyja-e, Bea bólogatott, így megvárta, hogy belépjen a kapun, és csak akkor indította a kocsit.
Az üres lakásban meleg csend fogadta. Másra se vágyott, minthogy az este után egyedül legyen. Ahogy belépett az ajtón, azonnal elsírta magát. Sírt a szerencsétlen randi miatt, Iván és családja látványától, attól, hogy senkije sincs, aki mellette lenne, ha szüksége van rá, és sírt a sokk hatásától is. Tudta, hogy egyáltalán nem igaz, hogy nincs segítsége, de jólesett neki elmerülni az önsajnálatban. Amikor kibőgte magát, ruhástól végigdőlt a kanapén és elaludt. Még az se jutott eszébe, hogy jegelje az arcát.
Csak azért ébredt fel fél hétkor, mert a telefonja be volt állítva. Hirtelen azt se tudta, hol van. Gyűrötten kivánszorgott a fürdőbe, és próbált észre térni. A tükör pontosan azt mutatta, amit gondolt: egy szörnyű arcot, ami fel van dagadva és erősen lilul. Gyorsan lezuhanyozott, arcát többször megmosta hideg vízzel, és felkapott magára egy pólót meg egy farmert. Levi már biztosan türelmetlenül várja, nem késhetnek el az iskolából. Előkereste a legnagyobb lencséjű napszemüvegét, és ahogy kilépett a lakásból, azonnal feltette. Lerohant a lépcsőn, be a kocsiba. Sejtette, hogy anyja ideges,de most számára az volt a legfontosabb, hogy a fiát megnyugtassa. Messziről észrevette, hogy a kapuban toporognak a nagymamával, nemhiába küldött nekik előre egy üzenetet.
– Anya! Nem is süt a nap! – kiáltotta Levi és a nyakába ugrott.
– Dehogynem! Csak még nem látod! – nevetett rá és megölelte. Szíve megtelt örömmel.
Minden nap hálát adott a jó istennek, hogy nem hagyta rábeszélni magát, hogy elvetesse. Tündéri gyerek volt, belevaló, vagány. Lehet, hogy az élete másképp alakult volna, de ezt nem tudhatta, és a mostani eszével nem is szerette volna.
– Menjünk, mert Linda néni haragudni fog, ha elkésünk! – mondta és már dobta is be a gyerek holmiját a hátsó ülésre, közben eszébe se jutott, hogy az úszás cucca az előszoba fogas alatt maradt összekészítve.
– Igaz! – helyeselt a gyerek. – Szia, mama, jövök majd!
– Kislányom, ugye te visszajössz? – nézett rá a lányára az asszony, és Bea bólintott.
– Addigra főzök friss kávét!
– Az jó lesz! – hagyta rá, közben nem mert anyja szemébe nézni, nehogy elsírja magát.
A tízperces út öt perces parkoló kereséssel egészült ki, és amikor csak be akarta küldeni a fiát, Levi megkérte, kísérje be. Ez szokatlan kérés volt, de most nem volt ereje faggatni, csak kiszállt, és határozott léptekkel szinte húzta maga után a gyereket. Már sokan voltak a suli környékén, hiszen háromnegyed nyolc múlt, és az összes ember sietett, vagy húzta-vonta a gyerekét, nehogy elkéssenek. A széles bejárat közepén egy kislány sírdogált, és azt kiabálta, hogy haza akar menni. Mellette guggolt az anyja, valamit magyarázott neki. Bea nem irigyelte, mert a kis copfos egyre jobban rázendített, már-már hisztériásra vette. Legszívesebben ő is hasonlóképpen cselekedett volna, annyira sajgott az orra és az arca is.
– Anya, én tudom, hogy valaki bántott! – mondta Levi váratlanul, amikor elengedte a kezét. – De most nem akarod elmondani…
– Kisfiam…Nincs semmi baj! – hajolt le hozzá. – Délután megbeszéljük, rendben?
A gyerek nem válaszolt, de szorosan megölelte. Az egész jelenetet pár méterről egy jóképű idegen figyelte. Elmosolyodott, majd megrándult a szája. Amikor Bea elengedte a fiát, menten elindult felé.
– Jó reggelt! – mondta Iván kedvesen. – Beszélhetnénk?
– Nem, most nekem nem jó! – felelte gyorsan a lány és Levi után nézett, aki már el is tűnt a tömegben.
– Dehogynem, csak menekülsz. Tudom, hogy este megtámadtak! Engedd, hogy megnézzelek! Ez a minimum! – Hangja nem volt erőszakos, inkább csak kellő mértékben határozott.
– Ezt nem hiszem el! Ebben a városban mindenki más dolgával törődik?
– Tudod, hogy van ez…A kapcsolatokon keresztül terjednek a pletykák. A kollégám mesélte, mi történt, és biztos akarok lenni benne, hogy jól vagy.
– Jól vagyok! Ha szükségem lenne segítségre, szólnék – fakadt ki a lány.
– Lehet, csak nem nekem! Hidd el, nem akarok semmit, csak az érdekel, nem tört-e az orrod, és hogy jól vagy-e!
– Értsd meg, jól vagyok. Ezt a haverod is megmondhatta volna. Csak nem ezért jöttél ide a sulihoz?
– Nem, más dolgom volt errefelé, csak megláttalak! Bea, kérlek!
Ez nem volt igaz. Pontosan azért jött, amit mondott, és közben látni akarta a fiát is, akit addig nem nagyon. Maga se értette a benne zajló változásokat, de úgy látszik, ahogy öregszik az ember, egyre inkább megjön az esze, gondolta egyre gyakrabban. Természetesen tisztában volt a helyzet kényes mivoltával, azzal is, hogy mekkora károkat okozna, ha most lépne a fia életébe, de Iván meg volt győződve arról, hogy a múlt jóvá tehető, és ő ezt szerette volna tenni. Megváltoztatni a régit, amennyire csak lehet. Ő sem az volt már, aki nyolc éve, és szívesen kitörölte volna énjének akkori tulajdonságait.
– Iván, megtennéd, hogy békén hagysz? Semmi szükségem sincs arra, hogy a közelemben légy. Nem voltunk szerelmespár, nem jártunk, csak szex volt, és ez nem jogosít fel arra, hogy körülöttem ólálkodj. Világos? Az, hogy te vagy Levi apja, nem jelent semmit, ezzel az erővel lehetne a Mikulás is, őt se látta gyakrabban.
– Tudom, de reméltem, hogy megenyhülsz. Én tényleg meg akarlak hallgatni, mert érdekel, mi történt, és ha az orrod rendben is van, a támadás nem múlhat el nyomtalanul valakiben pár óra alatt.
Bea nem mosolygott. Nézte a jóképű srácot, az új doktor urat, és nem kerülte el a figyelmét, hogy mások is figyelik őket. Semmi szüksége nem volt arra, hogy valakivel összeboronálják, mocskos a város szája, de arra se, hogy Iván emlékeztesse, mekkora balfék volt régebben. Menjen csak a maga dolgára, eddig is elvoltak nélküle. Mielőtt azonban megszólalhatott volna, megcsörrent a telefonja. Biztosan az anyja nem érti, hol van már és aggódik érte, gondolta, de a szám ismeretlen volt, ezért nem vette fel.
– Fejezzük be ezt a beszélgetést! Viszlát! – mondta, és faképnél hagyta az orvost, aki nem is csodálkozott igazán, mert pontosan ezt a viselkedést várta tőle.
A telefon újra megszólalt, mire Bea gondolkodás nélkül felvette, csakhogy úgy tűnjön, nagyon elfoglalt. Legnagyobb döbbenetére Kálmán szólt bele.
– Szia! Hogy vagy? Hallom, mi történt veled az éjjel!
– Az isten verje meg, hát az hogy lehet, hogy itt mindenki mindent tud! – kiáltotta mérgesen.
– Ne káromold istent! – hangzott a rideg válasz. – Tudhatnád, milyen az élet egy kisvárosban. Inkább örülj, hogy érdeklődnek felőled!
– Nagy öröm!
– Úgy hallom, nem viselt meg a dolog… Az arcodat viszont csúnyán elintézte valaki. Sajnálom.
– Köszönöm, Kálmán, de most tényleg rohanok.
– Rendben, ha valamire szükséged van, nyugodtan szólj!
Bea nem válaszolt. Nyugalomra, mondta miután kinyomta. Vagy netán pár kocka jégre gondolt? Ugyan miben tudna segíteni az az idióta? Ekkor jött rá, hogy miközben éjjel önmagát sajnálta, hárman is vele foglalkoztak, meg ki tudja hányan. Ha egy üzlet beindul, gondolta keserűen… Tibor, Iván és Kálmán…Micsoda kínálat! Azzal úgy bevágta a kocsija ajtaját, hogy maga volt a csoda, hogy nem esett ki az üvege.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
