Anna nem bír leszállni Lexiről. Képtelen felfogni, hogy azért sovány, mert ilyen alkat. Nálunk a családban sose volt szokás a nagy zabálás. Még karácsonykor és húsvétkor se akartuk pukkadásig enni magunkat. Anyám mindig is vigyázott a vonalaira, apa meg sportolt. Vitorlázott, teniszezett, persze, hogy nem okozott neki gondot a súlya. Életünk középpontjában nem az evés vagy a hétvégi rántott hús állt.
Ezért én egyáltalán nem csodálkozom azon, ha Lexi nem szeret enni. Azért eszünk, mert élelem nélkül éhen halunk. Ez az üzemanyag, és nem feltétlenül szeret mindenki belefulladni a zabálásba. Persze, én vagyok az érzéketlen, aki nem hajlandó észrevenni, hogy kamasz lányunk vézna és apró, mint egy kisegér. Fenét. Ilyen, és nem látom be, miért kellene folyton árgus szemekkel lesnem, mennyit töm vagy nem töm magába. Kisebb bajom is nagyobb annál, mint gyerekeim étkezési szokásait figyelni. Nem csecsemők, nem kell mérni a súlyukat, hogy a védőnő elégedetten bólogasson. Esznek, amennyit saját belátásuk szerint akarnak.
Anna azonban kongatja a vészharangot, és egyre azt hajtja, hogy baj van Lexivel, de szerinte én vak vagyok, vagy nekem megfelel, ha úgy néz ki, mint aki egy koncentrációs táborból szabadult. Haragszom ezért a mondatáért, mert igazságtalannak tartom. Amíg nevet, beszélget velem, jól tanul és szívesen jár el a barátaival moziba meg ki tudja, hová, addig nem feladatom ezzel törődni. Ha rosszul lenne vagy nem tudna teljesíteni, akkor érteném a feszkót, de semmi változást nem tapasztalok a napjaiban, maximum annyit, hogy befelé forduló lett. Istenem, nagy ügy…Mintha nem ilyenek lennének a tinédzserek! Biztosan megvan a maguk baja, minek nyaggassam még én is őt. Lehet, hogy valamelyik undok osztálytársa beszólt neki, és most valóban kevesebbet akar enni, de a gyomor kiköveteli a magáét. Szándékosan meg csak nem hal éhen, mert egy liba kövérnek nevezte. Tudom én, hogy van ez… Azok a miss Tökélyek, ha rászállnak valakire, akkor addig szekálják, amíg kedvük tartja. Ez történhetett most is, de hiába kérdezném, úgyse mondaná meg. Ismerem ennyire, és valljuk be, tulajdonképpen igaza van. Mit kezdenék én a kapott információkkal? Sose értettem a nőket, se a fiatalokat, se az idősebbeket.
Ezért bánt, hogy Anna mérges rám. Én megteszek mindent, amit tudok, hogy jó férj és apa legyek. Tényleg azzal kellene foglalkoznom, mennyit és mikor eszik a lányom? Szerintem ez nevetséges. Hadd legyen vékony, ha az akar lenni. Lesz majd ideje meghízni, ahogy az anyjának és a nagyanyjának is. Utálom ezt a mentalitást. Kis hazánkban csak az egészséges, aki jó húsban van? Ezért van ennyi kövér ember mindenhol. A zabálás nem egyenlő az élettel.
Vajon kellene mégis beszélnem Lexivel, hogy a nejem leszálljon rólam? Nem lennék túl hiteles, mert szerintem a lányunk úgy van jól, ahogy van. Mit is mondhatnék neki? Jaj, kicsikém, egyél már többet, mert nem felelsz meg a kor elvárásainak? Nem, ez nem jó…Szüleid elvárásainak. Ez sokkal jobb. Annyi, de annyi a dagadt ember manapság. Inkább annak kellene örülnünk, hogy milyen csinos a mi csemeténk. Ezeket azonban hiába sorolnám idehaza, úgy néznének rám, mint egy elvetemült gonosztevőre. Ezért jobb, ha befogom a szám, és elmegyek úszni, ott legalább nem rágja a fülemet senki. A vízben nyugalom van, és a tizedik forduló után már annyira kellemesen elfáradok, hogy nem jut eszembe az otthoni zsörtölődés. Anna téved: nincs semmi baj, és csendben megjegyzem, neki se ártana némi visszafogottság az asztal mellett. Na, most utálatos voltam, belátom, de legalább csak gondolatban.
Most értem csak meg, hogy miért mondják az emberek, hogy kisgyerek kis gond, nagygyerek nagy. Gond viszont csak akkor van, ha felfújjuk a semmiségeket. Ahogy ez nálunk már mindennapos. Megyek, megkeresem a gatyám, aztán irány az uszoda. Lexi most is a szobájában ül és tanul. Probléma egy szál se.
Kép forrása: Pinterest
