Ügynök lettem. Fél órára. Már voltam minden, de speciel ügynök még nem. De nem életbiztosítást kötök, hanem házasságot mentek. Ha valaki ezt mondja nekem egy hónapja, szemébe röhögök. Napokkal ezelőtt, majdnem felszedtem egy idősebb nőt, de nem jött össze. Jól nézett ki, és tulajdonképpen ő kezdeményezett, de kihátrált. Megijedt, tudom. Nem vallotta volna be, mégis láttam a szemén. Visszaélhettem volna gyengeségével, de nem vagyok szemét. Még én se, pedig lenne pár nő az életemben, aki mást állítana. Most azonban előjött a jobbik énem.
Amikor megjelent az a férfi, és látszott rajta, mennyire odavan a feleségéért, megsajnáltam. Nem mintha apámat láttam volna benne, de valljuk be, voltak hasonló érzéseim. Ha anyám került volna hasonló helyzetbe, no, erre még gondolni se akarok, bizonyára jó néven vette volna a család, ha a hódító, értsd én, nem él a lehetőséggel.
Amikor kiment a bokája újdonsült hölgyismerősömnek, akkor még nem voltam ennyire jó fej, de lassan meggondoltam magam. Minek belepiszkítani valamibe, csak azért, mert lehetőségem lenne? Ki kell minden alkalmat használni? Nem hinném.
Egy angyal vagyok, ez már biztos. Már akkor tudtam, hogy valami nincs rendben, amikor egy másik telefonról jött üzenetem. Nem, ezt a trükköt már senki nem veszi be, és azt is tudtam, hogy a gyanakvó férj előbb-utóbb él majd ezzel a lehetőséggel. A teló szent és sérthetetlen…No, igen, csak ne lenne életünk jegyzőkönyve. Persze, hogy belenézett. Persze, hogy tudni akarta a pasas, meddig mentünk el. Szegény, elég lestrapált volt, nem volt szívem szemébe mondani, hogy nem sokon múlott a házassága. Ekkor ötlött eszembe az életbiztosítás. Azt se tudom, mennyire szokás azt kötni, de szerencsére ő se tudta, így kicsit megijedt. Határozott voltam, enyhén rámenős, kissé flegma is, mint akit nem érdekel a dolog, hisz ezren akarják fizetni egy életen át a semmit, vagy kockáztatják, hogy valakinek az örökségükre fájjon a foga, aztán igyekeznének sürgetni a véget. Jó, ez némi túlzás, sok krimit nézek. De benne van a pakliban, ez tagadhatatlan. Mihelyt lelépett az ürge, írtam a feleségének. Vázoltam a helyzetet, és ő hangosan nevetett. Írásban. Utána felhívott és úgy is. Megköszönte, és elmondta, hogy hálás mindenért, de nem olyan fából faragták, amilyenből a férje hiszi. Bár a csábítás nagy, tette hozzá.
– Egy másik alkalommal? – kérdeztem kedvesen.
– Persze! Úgy tíz év múlva, ha lesz két gyereked és unatkozol! – kacagott. – Bár akkor nagymama-üzemmódban leszek szerintem.
– Te viccelsz! Hol vagy te még attól! Viszont elmentelek az emlékeimbe! – válaszoltam.
– Ez nagyon szép volt! – mondta és hangjában igazi hála volt és öröm.
Elköszöntem, de titkon sajnáltam, hogy mégse alakult köztünk semmi. Játéknak jó lett volna. Hogy jó vagy rossz játéknak, nem tudnám megmondani. Lám, dolgozik bennem a kisördög, és az egyik pillanatban még angyalbőrben tetszelgek magam előtt, a másikban gyorsan levetem.
Szóval, most hazakullog az ürge, és ha van esze, beveti magát ezerszeresen, és nem hagyja, hogy a felesége majd egyszer ne álljon meg egy küszöbön. Még akkor se, ha már nem ficam kerülgeti a bokáját, hanem törés.
Nagy levegőt veszek, fizetek, és ezen a napon valamivel jobb embernek érzem magam a megszokottnál. Felállok, elindulok az ajtó felé, amikor egy nő, idősebb és csinos, gond nélkül a lábam elé ejti a gombóc fagyiját…Kezdődik, gondolom. Amikor az élet újabb citromot dob, hogy most limonádét csináljak belőle.
Vége
Kép forrása: Pinterest
