Utazni jó. Magunk mögött hagyni a megszokott napokat még jobb. Gyakorlatilag mindegy, hová megy az ember, csak érjék új impulzusok. Ez a buszos utak során meg is történik. Talán bővebben is, mint igényelnénk.
Kiszámíthatatlan, hogy milyen csapat verődik össze. Legyen az húsz, harminc vagy ötven ember, mindig lesz köztük egy-egy igen „érdekes” személyiség. Azon túl, hogy vannak alaptípusok, vannak még „különleges” személyiségek.
Az alaptípusok közé tartoznak a levesbrigád tagjai, akik folyton azon keseregnek, hogy mennyire hiányzik nekik egy jó leves. Azt se értik, hogy Olaszországban miért kell ennyi tésztát enni. Aztán ott vannak azok, akik a rántott húst, meg a reggeli zöldségtálat hiányolják, hisz megszokták. Néhányan a sok gyaloglás és a koránkelés miatt jajonganak, de természetesen nem hagyhatjuk ki a pakolósokat sem.
A magyar ember hörcsög módjára gyűjtöget. Hiába minden kérés, figyelmeztetés, na nehogy már a szálloda mondja meg, hogy neki mit szabad a táskájába csempésznie. Bár kifizette az utat, és van nála bőven költőpénz, azért csak becsúszik a táskába egy alma vagy kivi. Úgyse látja senki, és kinek árt vele? Ezeket figyelve, nehéz megérteni, hogy a változás nálunk nem állandó. Előző esték során aperolt iszik, de reggel csomagol.
Végül, de nem utolsósorban, jönnek a késők. Azaz nem jönnek. Rájuk kell várni, mert nekik az idő tág fogalom. Adva van Julika, aki kb. hatvan, öntörvényű, erőszakos, és az a fajta, aki akkor is átmegy a piroson, ha elütik. A szín szerinte csak tájékoztató jellegű, nem azért van, hogy egy sokat megélt, tapasztalt asszony elfogadja. Mondanám, hogy kifizette, de az lehetetlen.
Szóval Julika egy szép napos délelőttön elveszik egy kisvárosban, amelyben nehéz eltévedni. A csoport várja, egyre idegesebb mindenki, de ő nem tudja, hol van, hisz elveszett, nem lát egy utcatáblát sem, nincs nete, mert az neki nem kell. Különben is így idegesítheti a vele kóborló idős urat, akit az agyvérzés szélére sodor, amikor közli vele, hogy majd a busz megtalálja őket. Ám a busz nem keresőkutya. Fél óra ideges telefonálgatás és millió tanács után előkerülnek. Azt hinnénk, kicsit meg van szeppenve, netán elnézést kér, de mindez felejtős. Az agresszív tévelygő odavakkant egy na, mi van, elkésett ést, támadják csak le, majd így folytatja gúnyosan:
– Lehetett volna rosszabb is, mert ha betévedtem volna egy erdőbe, ott megbasz a részfaszú bagoly… – A társaság szeme kikerekedik.
De folytatja:
– Tudjátok mit, nem is bántam volna!
Erre felviharzik a buszra, majd egy óra elteltével, nem laposkúszásban, ami a minimum lenne, előre sétál és kávét szeretne a sofőröktől. Úgy menet közben. Gondolom, meg kellettne állnia a busznak rögvest, de nem teszi. Ilyenek ezek a sofőrök…Tejszín sincs…
És a másik kedvencem:
Nevezzük az urat Gusztinak. Ő régivágású, szocialista időkben felnőtt nagy király. Rengeteget eszik, arról tart előadást, hogy minden a hozzáálláson múlik. Ő aztán már sokat utazott életében, tudja, mitől döglik a légy. Uralkodó típus, szerény felesége labdába se rúg mellette. Nem szokta meg, hogy másnak is osztanak lapot.
Egyik reggel, indulásra várva nekem meséli csodás tetteit. Épp a roma kisebbséget veszi elő, akik persze mind lopnak.
– Tudod, engem kértek meg a boltban, hogy kapjuk el az egyiket, mert látod ám, hogy nem vagyok egy kis termetű. Vannak trükkjeik, de én a hóna alá nyúlok, aztán annyi neki. Onnan nincs menekvés, aztán kiráztam belőle a Milkákat. Volt, hogy fejjel az üveget is betörte, csakhogy meneküljön. Egy másik nyakát szorító fogással tartottam meg, de úgy, hogy mozdulni sem bírt. Nem akartam, hogy baja legyen, csak annyi, hogy elájuljon. Nem mutatom meg, biztos tudod, milyen az. Habár, ha megfulladt volna, az se lenne baj, eggyel kevesebb az ilyenekből nem számít.
Mindezt úgy meséli el nekem, hogy nem ismer, és a gyilkosság lehetősége neki egyenlő a szúnyogirtással. A döbbent arcomat látva kicsit meglepődik. Azt hiszi, elismerően pislogok majd, vagy olyan leszek, mint a bólogató kiskutya. Mivel nem kapja meg a kellő csodálatot, faképnél is hagy menten.
Én meg állok elképedve és azon töprengek, hogy mikor lett ennyire nehéz az emberekkel…Vagy eddig is így volt, csak nem vettem észre?
Kép forrása: Pinterest
