A válaszlevél:
Elolvastam a leveledet. Nem sírtam. Ez talán meglep. Azt hiszem, azért nem sírtam, mert amit leírtál, annak nagy része igaz volt. Az ember nehezebben sír olyasmi miatt, amiről a lelke mélyén tudja, hogy a valóság. Sokáig azt gondoltam, majd az lesz a legrosszabb, ha megtudom, jött valaki más. Nem az volt. Az fájt rohadtul, amikor azt írtad, mellettem magányos voltál. Nem tudom azt mondani, hogy hazudsz, és hogy nem vettem észre. Észrevettem, csak nem akartam tudomásul venni.
Emlékszem azokra az estékre, amikor hazajöttél, és megkérdezted, milyen napom volt. Én pedig beszéltem a sajátomról, a munkahelyemről, a kolléganőimről, a főnökömről, a szomszédról, a boltban történtekről, és közben eszembe sem jutott megkérdezni, hogy neked milyen volt. Ott ültél velem szemben és hallgattál. Én ezt úgy értelmeztem, hogy minden rendben van. Most már tudom, hogy nem volt. Azt említetted még, hogy sokszor bíráltalak. Tudod, miért? Mert megszoktalak. Ez nem mentség. Talán éppen ez a legszégyenletesebb része. Megszoktam, hogy ott vagy, ha elromlik valami, megjavítod, ha elfogy a pénz, te aggódsz, ha problémám van, biztosan számíthatok rád. Te lettél az életem egyik régi, bevált bútordarabja. Ez rettenetesen kegyetlenül hangzik, de igaz. Az voltál.
Emlékszel, amikor elmondtad, hogy előléptetésre pályázol? Azt válaszoltam, hogy ne éld bele magad. Most eszembe jutott újra az az este. Nem azért, mert rosszat akartam neked, hanem mert valahogy mindig könnyebb volt megmondanom, miért nem fog sikerülni valami, mint örülni annak, hogy megpróbálod. Azt róttad fel, hogy mellettem állandóan úgy érezted, bizonyítanod kell. Igazad volt. Én meg azt hittem, igényes vagyok, hiszen vannak elvárásaim. Most már látom, hogy nem többet akartam, hanem a lehetetlent. Adni viszont nem adtam.
Próbáltál kedves lenni. Virágot hoztál. Engem viszont az érdekelt, mennyibe került. 20-a után voltunk, messze volt még a fizetés. El akartál vinni valahová, de azt feleltem, fáradt vagyok. Meg akartál ölelni, elhúzódtam. Nem voltam jó feleség. Ezt most először mondom ki úgy, hogy nem akarom rögtön utána hozzátenni, hogy de te se jó férj. Önző és türelmetlen voltam, gyakran igazságtalan is. Ettől még nem lett helyes, amit tettél, hogy valaki más karjaiban kerested meg azt, amit velem kellett volna először megpróbálnod helyrehozni. Nem lett helyes úgy hazajönnöd hozzám, hogy közben már valaki más szeretett. És tudod, mi fáj a legjobban? Nem az, hogy ő szebb-e nálam, hanem hogy te már kifelé néztél az ajtón. Hamarabb értetted meg, hogy vége. Én jóval később. Azt írod, ő szeret téged. Elhiszem. És talán furcsa, de örülök annak, hogy legalább valaki olyan mellett vagy, aki megkérdezi tőled, hogy milyen napod volt.
Lehet, hogy most azt hiszed, a szerelem mindent megold. Egyszer ő is fáradt és türelmetlen lesz. Elfelejt valamit. Egyszer ő is bántani fog.
Nem tudom, hogy megbocsátok-e neked. Most még nem. De magamnak sem bocsátottam még meg, mert könnyű azt mondani, hogy elhagytál egy másik nőért. Sokkal nehezebb kimondani, hogy mielőtt elmentél, én már nagyon sokszor éreztettem veled, hogy nincs miért maradnod. Nem akarom visszakapni a férfit, aki a leveledet írta. Azt az embert szeretném visszakapni, aki egyszer még boldogan jött haza hozzám. Pedig tudom, hogy ő már nincs.
Nem kívánom neked, hogy boldogtalan legyél. Ez lenne a könnyebb. Azt akarom, hogy boldog legyél. És ha egyszer, amikor majd ránézel arra a nőre, aki most szeret téged, emlékezz: az ember szeretetét nem elég elfogadni. Viszonozni is kell. Én ezt túl későn tanultam meg. Te pedig talán túl későn mondtad el. De egyikünk sem ártatlan. Csak másképpen vagyunk hibásak. Ha majd ritkán eszedbe fogok jutni, ne csak arra gondolj, hogy milyen rossz feleség voltam, gondolj arra, hogy volt egy nő, aki szeretett téged, de valahol útközben elfelejtette, hogyan kell.


























































