Vallomásnak szánom, amit írok, egyfajta megvilágosodásnak, amelyet nem kell megértenie mindenkinek. Neked szól, ki érted talán, bár te sem tudod, ki vagyok valójában. Sose tudtad, mert a kaland, amelyet megéltél velem, nem hozott számodra megismerést.
Egy ember vagyok, akinek épp olyan története van, mint másoknak. Hozza és hordozza a gyerekkorát, emészti szeretetlenségét, küzd azért, hogy más legyen, mint a szülei, és hibázik, mint akárki. Kezdetben kisebb hibákat vét, elfelejti megetetni a macskát, kint felejti a levest a tűzhelyen a hőségben vagy nem emlékszik névnapokra, évfordulókra. Apróságok, amelyek lassan megnőnek, de megérti, hogy a kis vétkek sem könnyűek. Erősen nyomorgatják a lelket.
Sokáig úgy hittem, hogy engem nem lehet szeretni, és az vigasztalt, hogy én viszont képes voltam rá. Hol ebbe voltam szerelmes, hol abba, de ezek kicsinyke, múló fellángolások voltak, mert a fiúk, akikért rajongtam, észre sem vettek. Írogattam nekik szerelmesleveleket, amelyeket nem küldtem el, miközben rájuk gondoltam, és ezekbe a semmikbe pusztultam bele hetekig- hónapokig. Elmúltak, de jók voltak.
A nagy szerelmekkel nem voltam ilyen szerencsés, de kellettek ahhoz, hogy képes legyek felnőni, férjhez menni, bár ez utóbbi csak fájdalmat hozott. Aztán jöttél te. A semmiből. Nem különösen, nem loholva, hanem cserkészve és finoman levadászva. Már tudom, hogy azért kellettél sorsom szövetébe, mert valakinek meg kellett mutatni, hogy nő vagyok. Értékes, gondoskodó, szerelmes és lelkes. Olyan, aki tudja, milyen csodás, ha szeretik a testét. A lelkét meg…Ez utóbbit nem éreztem, de mint említettem, a te dolgod az volt, hogy megmutasd, nő vagyok kívül-belül. Ezért örökösen hálás leszek neked. Berobbanásod nem volt hangos, hiszen házasságban éltél, ahogy én is, bár én már félig kint voltam belőle. Te azonban nem. És én tudtam. Nem sok olyan pillanat volt, amikor hittem benned, ugyanis hamar megértettem, hogy változtatni nem akarsz. Gyáva vagy élni és szeretni is, de mit érdekelt ez engem, ha én szerethettelek. Vagy a szerelmet, amelyet a könyvek lapjairól ismertem igazán? Istenem, mást se akartam, csak hogy neked jó legyen! Ma ezt ostobaságnak hívom, akkor odaadásnak neveztem. Kicsit mosolygom rajta, mert olyan voltam, mint a vándor, aki nem leteszi terhét a pihenőben, hanem még pakol is hozzá. Hogy lehet-e túlszeretni, túlrajongani, túl sokat adni, nem tudom, de az biztos, hogy én nem jól csináltam. Elveszítettem magam viszonyunk alatt, amely a külvilág szemében nem lehetett volna más, de szerencsére a külvilág nem sejtett róla semmit. Bántani épp elég volt önmagamat, miközben nyíltam, úgy sebeztem meg a szívem. Mégis jó volt, mert megvolt benne a feladatom, ahogy neked is.
Abban az átmeneti időszakban, ahol létezett kettősünk, feléledt bennem az elnyomott nő. Az, akit anyám elpusztított mielőtt életre kelhetett volna. Az, akit addig becsmérelt, amíg magába zárkózott, és elhitte, hogy semmilyen és nem kellhet senkinek. És ezt a folyamatot a házasság sem szakította meg. A rossz megjegyzések, a kritikák és a bírálatok úgy tapadtak rám, hogy lassan egy ujjnyi hely sem maradt a jónak vagy akár a közepesnek. Asszony voltam, üres, boldogtalan, aki képtelen volt élvezni a frigyet, aki nem ismerte a vágyat, és úgy hitte, csak a mesékben él a nők öröme.
Aztán persze vége lett kettőnk között, ahogy az lenni szokott, hiszen a szeretőség sosem végtelen. Pont úgy ért véget, ahogy kezdődött. Lassan, óvatossággal spékelve.
Vallom és hiszem, hogy mindenkinek van az életében valaki, akár több is, aki csak azért jön, hogy más utat mutasson, ha kell erőnek erejével. Te ez voltál, bár én szerelemnek álcáztam. Ma már hálás vagyok érte, ahogy azért is, hogy nem változtattad meg miattad az életed. Nem lettünk volna jók együtt, és ezt odafent tudták. Milyen nagyszerű dolog, hogy nem sejtjük előre, kit sodor elénk az élet, és azt sem, meddig maradhat velünk! Ez a valódi biztonság és öröm!
Keresztutam rég elkanyarodott, de voltál, és ez nem baj. A legjobb, hogy nem lettél több, ahogy én se lettem a térképeden több, mint egy állomás. Vallom és hiszem, hogy amit megéltünk, erősebbé és többé tett mindkettőnket. Kellett a fájdalom, az öröm és az a mérhetetlen önzés, amellyel felébresztetted bennem a nőt, aki többre hivatott nálad.
Köszönöm a kitérőt, köszönöm a tanulópénzt. Megfizettem.
