Mint minden ajánló, kritika, vélemény, ez is szubjektív.
A Netflix nagy csinnadrattával jelentette be Ben Affleck új filmjét, az Állatokat. Már a felvezetője is erősebb témát ígér, mégsem lesz belőle az, amit várnánk. Affleck még mindig jóképű, sármos, igaz, hogy messze nem annyira, mint régen, de ő azok közé a szerencsés férfiak közé tartozik, akiknek jól áll a kor. Ne feledjük, kétszer is túlélte Jennifer Lopezt!
Jöjjön hát egy rövid bevezető a filmről: Affleck egy olyan politikust alakít (Mark Kimball), aki meg akarja nyerni Los Angeles polgármesteri székét és ennek érdekében mindent megígér. Felesége ezalatt gyereküket neveli és boldogtalanul tengeti napjait, ami persze ahhoz vezet, hogy másnál keresse vigaszt. Egyik nap a házvezetőnő-bébiszitter elviszi a politikus fiát és a párja fiát egy halloween-i forgatagba, ahol tévedésből nem Kimball fiát, hanem a másik kisfiút rabolnak el. Hétmillió dollárt kérnek érte, mindegy melyik fiúról is van szó. Bár a politikus boldog, amikor gyereke a nagy rémület közepette hazatér, megtudja, hogy házassága romokban, és ambíciójának kiteljesedését az is fenyegeti, hogy nincs pénze váltságdíjra, miközben szüksége van a bevándorlók szavazatára is Los Angeles megnyerésében.
Az Állatok legnagyobb hibái már az elején szembetűnőek: vontatott történetvezetés, a párbeszédek gyakran mesterkéltek, a túlzott trágárság pedig inkább fárasztó, mint hatásos. Pedig az alapötletben lenne potenciál, és Affleck alakítása is kifejezetten erős. Remekül hozza a kétszínű politikust, aki a nyilvánosság előtt tisztességesnek, megnyerőnek és magabiztosnak mutatja magát, miközben a háttérben egészen más érdekek vezérlik. Jól érzékelteti a figura számító természetét, a gondosan felépített álarcot és azt a képmutatást, amely a politikai szerepjáték egyik legvisszataszítóbb vonása. Pontosan érzi, mikor kell rokonszenvesnek tűnnie, és mikor villanjon meg a valódi arca. Alakítása hiteles, a karakterében megvan az a feszültség, amelyre egy jó politikai thriller épülhetne. Ijesztő belegondolni, hogy mennyire így működhet a valóság is. Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy mindannyian sejtjük a tényeket, de szembesülni velük nem kis feladat.
A film egésze sajnos nem működik. A történet nehézkes, a jelenetek gyakran indokolatlanul hosszúra nyúlnak, a feszültség pedig nem épül elég hatásosan ahhoz, hogy a lassúság valóban indokoltnak tűnjön. Ahelyett, hogy egyre jobban bevonna a történetbe, a film időnként inkább próbára teszi a néző türelmét. Várjuk, hogy robban-e a bomba, de nem fog.
A párbeszédek szintén gyenge pontot jelentenek. A szereplők gyakran úgy beszélnek, mintha mindenáron fenyegetőnek vagy cinikusnak akarnának látszani. Ehhez társul a túlzott trágárság, különösen a politikus részéről, amely egy idő után elveszíti az erejét. A káromkodás önmagában nem teremt hitelességet, és itt sokszor inkább azt az érzést kelti, mintha a forgatókönyv ezzel próbálná pótolni a valódi drámai feszültséget. Ez különösen bosszantó, mert a politikai kétszínűség, a manipuláció és a hatalomért folytatott játszmák izgalmas témát kínálnának. Egy feszesebb forgatókönyvvel, természetesebb dialógusokkal és visszafogottabb szóhasználattal sokkal erősebb film születhetett volna.
„Scully ügynök” megjelenése a filmben üdítő színfolt, mert bár Gillian Anderson az X-aktákból megismert formát hozza, mégis túlszárnyalja a rideg, tárgyilagos nő figuráját. Mosolytalan játéka felteszi az i-re a pontot, de nem menti meg a filmet az egyszernézős címkétől.
Ben Affleck tehát hozza, amit kell, a film azonban nem nő fel a saját lehetőségeihez. Talán ez a legbosszantóbb benne. Nem azért marad a nézőben hiányérzet, mert az ötlet rossz lett volna, hanem mert a megvalósítás nem tudott élő, feszült és hiteles történetet teremteni belőle.
Netflix, szinkronos 10/7 pont
