– Hogy vagy, Minka? – kérdezte apuka. – Hozzunk neked valamit enni vagy inni? Szeretnél valami finomat?
– Nem – felelte gyorsan, mert attól rettegett, hogy ha elmennek, biztosan nem jönnek vissza.
– Hoztunk málnát meg almát! – mondta Böske. – És nem tudom, hogy szabad-e de csokit is meg egy nyalókát.
– Nem kell mindent megmondani az orvosoknak, dugja el! – jegyezte meg Misi komoran. Feszengve nézett szét a szobában, nagyon rosszul érezte magát. Büdös volt benn, meleg és állt a levegő, ő meg izzadt, mint a ló.
– Kinyitom az ablakot! – mondta Böske és nem várt válaszra. Sötétkék ruha volt rajta, amely követte teste vonalát, de nem tapadt rá. Kicsit túl ünnepélyesen öltözött fel, de nem akart falusinak látszani, ezért ezt a ruhát választotta. A ruha jóval idősebbnek mutatta a koránál. A haja is más volt, mintha hullámosabb lett volna a megszokottnál. Minka azonnal észrevette, hogy bekölnizte magát. A kölninek otthon szaga volt.
Ahogy kinyílt az ablak, azonnal kellemesebb lett odabent.
– Megyek, megkeresem a főorvost! – Azzal Misi megfordult és már ott sem volt.
– Adjak valamit enni? Vagy megpucoljam az almát? – kérdezte Böske.
– Nem kell! Ugye, most már hazamehetek? – Minka szája már görbült is lefelé.
– Örüljünk, hogy túl vagy rajta. Az orvos majd megmondja, meddig kell maradnod. Még egy kicsit ki kell bírnod, jó?
– Én gyalog is elindulok, ha kell!
Böske elmosolyodott. Minkából kinézte.
– Begipszelték a lábad? Nincs eltörve, ugyan miért? – morfondírozott félhangosan. – Talán azért, hogy meg ne szökj! – mosolyodott el megint. Szokatlan volt tőle ez a viselkedés, Minka csak akkor látta ellágyulni, ha Nándikával foglalkozott.
– Nincs eltörve –ismételte a kislány.
– Minden rendben lesz, ne félj! Az öcsédről nem is kérdezel?
– Nándi hogy van? Már meg se fog ismerni!
– Dehogynem, tudod, hogy mennyire szeret téged! Küldött neked valamit!
Minka kíváncsian nézte, ahogy az anyja hosszú időn át kotorászik fekete lakktáskájában. Azt a táskát tavaly vette a búcsúban, neki nem volt szabad hozzáérnie, mert foltot hagyott volna rajta. Szép táska volt, elöl aranykapocs díszítette, és rövid fülét kézben tartva lehetett vele sétálni. Legalább olyan elegáns volt, mint Tamara anyukájáé. Minka büszke volt az anyjára, olyan büszke, mint még soha.
– Végre megvan! – azzal egy szürke kavicsot nyújtott át neki. Ugyanolyan kavics volt, mint a többi ezer meg ezer az udvaruk sarkában álló sóderkupacban.
– Ez csak egy kavics! – szaladt ki a száján.
– Mit vártál? Ő még egy kisgyerek! Aranyat csak nem küldhetett. Mindig tudtam, hogy hálátlan vagy. Nándi sokkal jobban szeret téged, mint te őt, ez biztos.
– Nem úgy gondoltam…
– Mindegy. Majd megmondom neki, hogy nem örültél és kész!
– Anyuka! Én örülök, csak…
– Lám, lám, felébredt a mi kis betegünk! – szólalt meg ekkor a fehér köpenyes, alacsony termetű, bajuszos orvos. – Üdvözlöm! Doktor Mikola vagyok.
– Jó napot! – bólintott Böske. Nem volt hozzászokva, hogy ilyen nagytudású, magasan álló emberek emberszámba veszik. De gyorsan eszébe jutott a vastag boríték, amely bizonyára már ott lapult a férfi zsebében. Misi nem volt szűkmarkú, azt mondta, fontos, hogy Minka jó kezekben legyen. Már másodszor volt a halál markában, és másodszor jött vissza onnan.
– Tudják, a maguk kislánya, nagyon bátor! Egy nyikkanást nem hallottam tőle. Nem is sírt, bezzeg mások!
Böske Minkára pillantott, aki elpirult. Megdicsérték. Jól hallotta? Őt dicsérték? Azonnal a szívébe zárta az orvost, aki első pillanatban nem volt rokonszenves neki. Talán a bajusza miatt.
– Köszönjük szépen, doktor úr, amit Minkáért tett!
– A lányukban elképesztő élni akarás van! Ezt jól jegyezzék meg! Biztos vagyok benne, hogy sokszor segíti majd az életében.
– Minden rendben ment? – Ezt már Misi kérdezte, de csak azért, hogy a felesége is hallja a megnyugtató választ.
– Igen, de azt meg kell mondanom, hogy az a doktor kolléga, aki a falujukban nem vett róla tudomást… Na, az… – Itt elharapta a mondatot, mert érezte, hogy túllépett egy határon, mégse bírta magában tartani. – Vigyázzanak a lányukra, és ha minden jól megy, egy hét múlva vihetik haza!
Azzal megfordult és zsebre tett kézzel elvonult. Minka az egészből csak annyit fogott fel, hogy egy hét… Mennyi az az egy hét?
– Hallod? – kérdezte Misi. – Már nem sokat kell itt maradnod.
– Mennyi az az egy hét?
– Addig kell számolnod, és viszünk is haza. Jó lesz?
– Most már kérsz csokit? – Böske belenyúlt a csodás lakktáskájába, és pontosan olyan apró, állatos papírba csomagolt kis csokikat szedett elő, amilyet a lánya nemrég kapott.
– Kérek! Sokat! – jelentette ki a kislány, és két kézzel kapott a csokik után.
A látogatás után szebb lett a világ. Szebben sütött a nap, pedig az aztán kitett magáért, mert volt vagy harminc fok. A kórház se tűnt már annyira borzalmas helynek. Hetet kell számolni, és mehet haza! Csak azt felejtette el megkérdezni, hogy ugye nem marad rajta élete végéig a gipsz, mert futni akart, meg ipiapacsot játszani a szomszéd lányokkal. Főleg akkor, amikor sötétedni kezdett. Akkor volt a legizgalmasabb. Igaz, hogy már kétszer belesétált a csalánosba, de megérte, nem találták meg. Az volt élete egyik legjobb estéje. Az asszonyok kinn ültek az utcasarkon bandában, mint máskor, és legalább nyolc-tíz gyerek bújócskázott az alkonyatban. Néhol egy kutya ugatott, vagy elgurult egy traktor, de alapvetően csend volt. A gyerekek hangja töltötte be az utcát, és senki nem szólt rájuk, hogy legyenek már csendesebbek.
És őt nem találta meg a hunyó, ő lett az utolsó, és ennek öröme még akkor is elárasztotta a szívét, amikor már az ágyban feküdt, és a plafont bámulta.
– Ez az orvos egy ökör! – jegyezte meg Misi kifelé jövet. – Még jó, hogy nem mondta Markovicsra, hogy gyerekgyilkos. Mit képzelt? Azért, mert ő itt a városi kórházban van, azért felette áll mindenkinek?
– És ha igaza volt? – kérdezte csendben Böske. – Mi van, ha tényleg majdnem elkéstünk vele?
– Ez ostobaság! Látod, hogy nem lett semmi baj! Csak fontoskodott! Nem ismeri a mi orvosunkat, azért beszélt így.
– Lehet.
– A pénzt azért nem utasította vissza. Mind ilyenek!
Böske megszokta, hogy az ura mindenkit bírál. Most se tett mást, mégis zavarta, hogy leszólja azt az embert, aki jóval nagyobb tudású nála, és megmentette a lányuk életét. Sőt még meg is dicsérte.
– Én nem hiszem, hogy ő rosszat akart, csak megmondta a véleményét – jegyezte meg, ahogy kiléptek a kórház szélesre tárt kapuján.
A parkolóban most nem voltak sokan, hamar észrevette Bartát, aki újságot olvasott. A Magyar Szót. Ki se nézte volna belőle, hogy érdekli a politika, de az is lehet, hogy csak a színes hírekre volt kíváncsi.
– Mit véded? Tán ismered? – mordult rá Misi, aki nem nagyon szerette, ha ellentmondanak neki.
– Honnan ismerném? – felelte csendesen az asszony, és jobbnak látta befejezni a beszélgetést. Nem akart felesleges vitát, se kedve, se ereje nem volt hozzá. Szeretett volna hazaérni mihamarabb, mert erősen kavargott a gyomra. Nándikát se lehetett sokáig a szomszédra bízni, mert félő volt, hogy elfeledkezik róla, és a kisfiú olyasmiket tesz, amikkel kárt tesz magában. Szerencsére az udvaruk szinte üres volt, két-három árva tyúk kapirgált csak, azok se sokáig, mert Gizi néniék nem voltak gazdagok. Csak az evés, ivás töltötte ki a napjaikat, dolgozni azonban nem szerettek. Sem ő, sem az ura Lali. Pontosan úgy keresték a pénzt, ahogy aznap is. Most vihet át neki lisztet, cukrot meg tojást azért a pár órás pesztrálásért.
Minka esztelensége sok pénzt vett ki a zsebükből. Ha nem kíváncsi, ha nem annyira meggondolatlan, nem megy be a gazosba, és nem esik hasra…Igaza volt az orvosnak, túlontúl bátor ez a gyerek, és ez nem mindig jelent jót.
Folytatjuk…
