Gyakran azt gondolom, hogy a felnőttek igazából nem emlékeznek arra, milyen volt tizennégy évesnek lenni, mert ha emlékeznének, talán nem mondanák olyan könnyen, hogy ez csak egy korszak, majd elmúlik, ne vegyem ennyire a szívemre, és különben is, nekik sokkal nehezebb volt, mert nekik még telefonjuk sem volt, amin egész nap lehetett volna beszélgetni azokkal az emberekkel, akik egyébként nem kíváncsiak rád. Én tizennégy éves vagyok, és néha úgy érzem, mintha valami nagyon fontos dologról mindenki megfeledkezett volna velem kapcsolatban. Mintha amikor megszülettem, valaki elfelejtette volna mellékelni hozzám a használati utasítást. Azt a néhány oldalt, amiből kiderül, hogyan kellene viselkednem, mit kellene mondanom, mikor kellene hallgatnom, hogyan kellene barátkoznom, és főleg azt, hogy mit csináljak akkor, amikor egyszerre szeretném, hogy mindenki hagyjon békén, és közben azt is, hogy valaki végre vegye észre, mennyire egyedül vagyok. Az a legrosszabb az egészben, hogy én magam sem értem mindig magamat, a többiek pedig végképp nem értenek.
Reggelente például, amikor anya benyit a szobámba, és már az ajtóból megkérdezi, hogy miért van ekkora rendetlenség, miért nem készítettem ki a ruhámat, és miért kell minden egyes nap háromszor szólnia, hogy indulásra kész legyek. Én már akkor dühös vagyok, amikor még egyetlen szót sem válaszoltam neki. Tudom, hogy nem a világ legnagyobb tragédiája, ha valaki nem találja a kedvenc pulóverét, és azt is tudom, hogy anya nem azért kérdezget, mert rosszat akar nekem, mégis úgy érzem, hogy már reggel hétkor elvárják tőlem, hogy olyan ember legyek, amilyen egyáltalán nem vagyok: rendezett, kedves, hálás, szorgalmas, segítőkész, és lehetőleg mosolyogjak is hozzá, mert nekik már így is elég nehéz dolguk van, és igazán nem kellene még nekem is megnehezítenem az életüket.
Amikor azt mondom, hogy hagyjanak békén, anya felsóhajt, apa pedig a telefonja fölött közli, hogy velem lehetetlen normálisan beszélni, mert mindenre visszavágok, és lassan már egy egyszerű kérdést sem lehet feltenni nekem anélkül, hogy ne csinálnék belőle veszekedést. Én ilyenkor szeretném elmondani, hogy de hát én is csak kérdezni szerettem volna valamit, például hogy miért kell minden reggel úgy indulnia a napomnak, mintha már eleve csalódást okoztam volna nekik. De mire idáig jutnék, apa már rákezdi, hogy ne feleseljek, anya pedig megkérdezi, hogy miért nem tudok olyan lenni, mint régen. Én szeretnék olyan lenni, mint régen, csak fogalmam sincs, hogy az pontosan mikor volt, és hogy egyáltalán létezik-e még az a lány, aki régen voltam. Talán az alsó tagozatban, amikor még elhittem, hogy ha valaki azt mondja, szeret, akkor tényleg szeret. Akkor még azt hittem, hogy a barátság valami egészen egyszerű dolog, hogy elég hozzá két ember, akik akkor is egymás mellé ülnek, amikor senki más nem akar velük lenni. De ez hazugság! Most már azt is tudom, hogy az emberek néha úgy tudnak nevetni veled, hogy közben egyáltalán nem kedvelnek.
Mindenkit kedvel valaki, engem nem igazán. Mindenkinek vagy olyan spanja, aki elküldi neki a dolgozat előtti este a vázlatot, van, aki megvárja a kapuban, és van, aki úgy tud belépni a terembe, hogy rögtön három ember kezd el neki mesélni valamit, amit én nem értek, mert nem voltam ott előző délután, amikor együtt voltak. Én általában már a folyosón hallom a nevetésüket, és mire beérek, valahogy mindig úgy alakul, hogy éppen elfogy mellettük a hely, vagy már elkezdtek valamit, amibe nehéz lenne bekapcsolódni, vagy egyszerűen csak rám néznek, aztán folytatják a beszélgetést, mintha egy pillanatra sem jutott volna eszükbe, hogy esetleg én is szeretnék ott lenni.
Néha megpróbálok odamenni hozzájuk, és olyankor fura érzésem van, mintha valami láthatatlan üvegfalon keresztül nézném őket. Látom az arcukat, hallom, amit mondanak, még azt is tudom, min nevetnek, de valahogy mégsem tudok vagyok köztük. Mondok valamit, amiről azt gondolom, hogy vicces, és az egyik lány elmosolyodik, a másik meg már a telefonját nézi, aztán valaki más beszélni kezd, és én ott maradok a saját mondatommal, amely néhány másodperccel korábban még olyan fontosnak tűnt, most pedig legszívesebben visszaszívnám az egészet. Persze gyorsan megfogadom, hogy másnap nem szólalok meg, nem próbálkozom, nem teszem magam nevetségessé, és úgy viselkedem, mintha egyáltalán nem érdekelne, hogy velük lehetek-e, mert talán akkor nem fáj annyira, ha megint nem vesznek észre. Másnap pedig megint odamegyek hozzájuk. Nem tudom, miért csinálom ezt. Talán mert még mindig reménykedem, pedig már annyiszor megfogadtam, hogy nem fogok. Azt hiszem, a remény az egyik legidegesítőbb dolog az emberben, mert mindig akkor támad fel újra, amikor már azt hinnéd, hogy végre sikerült megszabadulnod tőle.
Van egy lány az osztályban, akivel néha egész jól elbeszélgetek. Nem mondanám a barátnőmnek, mert a barátnőmnek talán azt nevezném, akinek elmondhatom, ha este sírok, vagy ha félek valamitől, de vele még soha nem beszéltem ilyenekről. Ő olyan, akivel lehet nevetni a tanárokon, megbeszélni, ki kivel jár, és elküldeni egymásnak azokat a videókat, amelyeken mások elesnek vagy valami hülyeséget csinálnak. Néha azt hiszem, talán egyszer majd tényleg barátnők leszünk, aztán meghallom, hogyan beszél rólam másoknak, amikor azt hiszi, nem hallom. Nem mondok neki semmit, csak másnap kevesebbet beszélek vele, mire ő megkérdezi, mi bajom van, én pedig azt felelem, semmi. Ez a semmi lett mostanában a kedvenc szavam. Sokkal könnyebb kimondani, mint azt, hogy fáj, amit csináltál. A semmi rövid, egyszerű, és senkinek nem kell tőle kényelmetlenül éreznie magát.
A tanárok azt gondolják rólam, hogy a hozzáállásom szörnyű. Ha valami igazságtalanság történik, nem mindig tudom megállni, hogy ne szóljak. Amikor a tanár egy egész osztályt büntet meg néhány ember miatt, és megkérdezem, ez mégis miért igazságos, azt a választ kapom, hogy ne vitatkozzak, mert attól nem lesz jobb a helyzet. Amikor valaki kinevet egy másik gyereket a felelete miatt, és én azt mondom, hogy legalább ő kiállt a tábla elé, a többiek pedig még a saját nevüket is elfelejtenék, ha felelniük kellene, akkor én vagyok a tiszteletlen. Amikor egy tanár olyan hangon beszél velem, ahogyan szerintem egyetlen emberrel sem kellene beszélnie, és megkérdezem, hogy ugyanezt mondaná-e egy felnőttnek is, akkor közli velem, hogy az én koromban még nem kellene ennyire okosnak képzelnem magam.
Lehet, hogy tényleg túl nagy a szám. Néha én is hallom, ahogyan beszélek, és utólag arra gondolok, hogy ezt talán lehetett volna másképpen is mondani, de amikor ott állok, és valami igazságtalannak tűnik, akkor egyszerűen nem tudok úgy tenni, mintha nem látnám. Mintha valaki belülről rángatna, hogy szóljak, mert ha csendben maradok, akkor olyan leszek, mint azok, akik mindent látnak, mégsem tesznek semmit, csak azért, hogy nekik ne legyen bajuk belőle. Csakhogy senki nem azt látja bennem, hogy nem bírom elviselni az igazságtalanságot, hanem hogy nagyképű vagyok. A tanárok szerint folyton visszabeszélek, a szüleim szerint képtelen vagyok elfogadni a szabályokat, az osztálytársaim szerint pedig túlságosan komolyan veszek mindent, és nem lehet mellettem normálisan hülyéskedni, mert még abból is képes vagyok ügyet csinálni, ha valaki valami bántót mond.
Folyt. köv.
