Döbbenetes megélni, megtapasztalni, ahogyan az ember képes gyűlölni, különösen akkor, ha megpróbáljuk megérteni, milyen apró, hétköznapi mozdulatokkal kezdődik az a folyamat, amelynek végén valaki már nem egy másik embert lát maga előtt, hanem egy megvetendő, veszélyes, eltaposásra érdemes lényt, akinek a fájdalma nem ébreszt együttérzést, a szenvedése nem okoz lelkiismereti problémát, a puszta létezése pedig elegendő indoknak tűnik a haragra. Elég végignéznünk egy közösségi oldal hozzászólásait, meghallgatnunk egy politikai vitát, megfigyelnünk, hogyan beszélnek egymásról különböző társadalmi csoportok, vagy akár csak figyelnünk kell a hétköznapi élet apró összecsapásait, hogy észrevegyük: a gyűlölet nem valamiféle ritka, szélsőséges emberi tulajdonság, amely kizárólag a kegyetlenekben, a fanatikusokban vagy a lelkiismeret nélküliekben él, hanem olyan lehetőség, amely többé-kevésbé mindannyiunkban jelen van, és amely bizonyos körülmények között sokkal könnyebben felszínre tör, mint azt magunkról feltételeznénk.
De vajon honnan származik ez az indulat, amely képes felülírni a józan gondolkodást, elnémítani az együttérzést, és időnként még azokból is kegyetlenséget előhívni, akik a saját életükben tisztességesnek, szeretetteljesnek és erkölcsösnek tartják magukat? Miért van az, hogy az ember, aki képes idegeneket megsegíteni, állatok szenvedésén megrendülni, egy gyermek kiszolgáltatottságától könnyekig meghatódni, néhány pillanattal később ugyanolyan könnyedén kívánhat pusztulást valakinek, akit soha nem látott, akivel soha nem beszélt, akiről valójában szinte semmit sem tud? És ami talán még fontosabb: miért érezzük olykor nemcsak jogosnak, hanem egyenesen felszabadítónak is, ha gyűlölhetünk valakit?
A válasz aligha található meg egyetlen emberi tulajdonságban, mert a gyűlölet nem egyszerűen rossz természet, vagy a szeretet ellentéte, hanem biológiai örökségünk, lelki sérüléseink, társadalmi tapasztalataink és a körülöttünk működő hatalmi viszonyok bonyolult találkozásából születő érzelmi állapot, amelynek megértéséhez először azt kell elfogadnunk, hogy az emberi természetben a szeretet és a kegyetlenség lehetősége egyaránt jelen van.
Ha visszatekintünk az emberiség történetének korai szakaszaira, könnyű belátni, hogy az idegenektől való óvatosság bizonyos körülmények között életben maradási előnyt jelenthetett. Azok a közösségek, amelyeknek tagjai gyorsan felismerték a lehetséges veszélyt, összetartottak a fenyegetéssel szemben, és megvédték a saját csoportjukat, nagyobb eséllyel maradhattak fenn, mint azok, amelyek minden ismeretlenben feltétel nélkül megbíztak. Ebből azonban nem következik, hogy a gyűlölet maga valamiféle nélkülözhetetlen, örökölt ösztön volna, amelynek engedelmeskednünk kell; inkább arról van szó, hogy az emberi elme érzékeny a fenyegetésekre, a csoporthatárokra és a biztonság elvesztésének lehetőségére, s ezek a hajlamok bizonyos társadalmi körülmények között könnyen ellenségességgé alakulhatnak.
Az ember ugyanis társas lény, akinek a biztonságérzete hosszú időn keresztül attól is függött, hogy tartozik-e valahová, számíthat-e másokra, és képes-e megkülönböztetni azokat, akiket a sajátjai közé sorol, azoktól, akikben nem bízhat. Ez a csoportokhoz való kötődés önmagában nem rossz, hiszen nélküle nehezen alakultak volna ki a családok, a közösségek, a kölcsönös segítség rendszerei és a társadalmi együttműködés számtalan formája, a probléma akkor kezdődik, amikor a saját csoportunk iránt érzett szeretetből az következik, hogy másokat kevesebbre tartunk, az idegenek tulajdonságait veszélyesebbnek látjuk, a hibáikat súlyosabbnak ítéljük, a szenvedésüket pedig kevésbé érezzük fontosnak, mint azokét, akikkel közös nyelvet beszélünk, hasonló életet élünk, vagy akikkel valamilyen látható és láthatatlan közösséget vállalunk.
Talán éppen az az egyik legveszélyesebb emberi képességünk, hogy nem feltétlenül kell megismernünk valakit ahhoz, hogy ítéletet alkossunk róla. Elegendő, ha megtudjuk, melyik csoporthoz tartozik, milyen jelképeket használ, milyen eszméket vall, milyen nyelven beszél. A személyes tapasztalatot ilyenkor felváltja az előítélet, a hallomás és az a sokszor örökölt meggyőződés, hogy bizonyos emberekben eleve kevésbé lehet megbízni. Az ellenség így gyakran jóval azelőtt megszületik a fejünkben, hogy az ellenségeskedés tárgyául szolgáló emberrel egyáltalán találkoznánk.
A gyűlöletet hajlamosak vagyunk erős, támadó érzelemnek látni, amelyben a düh, a megvetés és a pusztítás vágya uralkodik, miközben kevésbé vesszük észre, hogy mindezek alatt olykor valami sokkal sebezhetőbb érzés húzódik meg: a félelem. Félhetünk attól, hogy elveszítjük azt, amink van, hogy mások elveszik a munkánkat, a biztonságunkat, a társadalmi helyünket, a megszokott életünket, vagy egyszerűen attól, hogy a világ, amelyben eddig eligazodtunk, rövid idő alatt felismerhetetlenné változik. Félhetünk azoktól is, akik másként gondolkodnak, mert a különbségük szembesít bennünket azzal a kellemetlen lehetőséggel, hogy a mi igazságunk sem feltétlenül egyetemes, az általunk követett életforma sem az egyetlen elképzelhető, és az a rend, amelyhez ragaszkodunk, talán kevésbé természetes, mint amennyire megszoktuk.
A félelem nehezen elviselhető érzelem, mert kiszolgáltatottságot fejez ki, és arra emlékeztet, hogy nem rendelkezünk teljes ellenőrzéssel a saját életünk fölött. A gyűlölet ezzel szemben erőt adhat: a rettegő emberből harcost csinál, a bizonytalanságot bizonyossággá alakítja, a bonyolult problémának pedig egyetlen, könnyen megnevezhető okozóját kínálja.
Gondoljunk arra az emberre, aki hosszú évek óta dolgozik, mégsem tud előrébb jutni, miközben azt látja, hogy mások könnyebben boldogulnak, nagyobb lakásban élnek, többet utaznak, vagy látszólag minden erőfeszítés nélkül jutnak hozzá ahhoz, amiért ő egész életében küzdött. A csalódása, kiszolgáltatottsága érthetőbb lesz, és az igazságtalanság érzése akár jogos is lehet, ám ha nem látja át azokat a gazdasági, társadalmi vagy személyes tényezőket, amelyek a helyzetéhez vezettek, könnyen találhat magának olyan embert vagy embercsoportot, amelyre rávetítheti dühét. Ilyenkor a gyűlölet oldja meg a problémát, hanem érzelmileg elviselhetőbbé teszi annak felismerését, hogy nincs egyszerű megoldás, nincs egyetlen bűnös, akinek az eltávolításával helyreállna az igazság.
Ezért lehet a gyűlölet különösen vonzó azokban az időkben, amikor az emberek elveszítik a biztonságérzetüket, amikor a társadalmi változások felgyorsulnak vagy a megélhetés, a jövő nehezebbé válik. A bizonytalanság önmagában még nem szül gyűlöletet, de fogékonyabbá tehet bennünket azokra a magyarázatokra, amelyek ellenséget és gyors érzelmi feloldást kínálnak. A félelemből születő gyűlölet legnagyobb veszélye, hogy miközben azt hisszük, mások ellen védekezünk, valójában gyakran a saját szorongásunkkal vívunk harcot.
Folyt. köv.
