Zsóka néni mindent gyűjtött. Apró háza kertjében nem volt egy talpalatnyi hely sem már, mindent ellepett a kacat. Néha a koszos, foszlott takaróhegyek mögül kikandikált vidám arca, amint elégedetten mosolyogva rátalált egy-egy értékes kincsre, amit ezer éve rejtett el. A guberálás úgy hozzá tartozott, mint kopott, barna irhakabátja, ami új korában sem volt már új. Télen-nyáron hordta. Az alján tanyát vert a zsíros kosz, a rojtok úgy néztek ki a zsebén, mintha Old Shatterhand a prérit hatszor körbelovagolta volna bennük.
Szürke kendőbe burkolt, mosolygós arcát ismerték a környéken. Valaha tanítónő volt. Azt beszélték, szigorú volt és megkövetelte a rendet, de ha kellett, tudott lágy is lenni. Aki manapság arrafelé lakott, a város külső részén, már nem nagyon emlékezett erre, mert új toronyházak épültek, és lassan tűntek el a régi, kertes vityillók. Az új házakba új emberek költöztek, és ők már nem törődtek a régi tanítókkal. Azzal sem, hogy azok vajon mit adtak és mit vártak el a gyerekektől.
Zsóka néni már 25 éve nem tanított. Amikor nyugdíjas lett, még tele volt erővel, ötlettel, de ahogy múltak az évek megértette, senkinek sincs szüksége rá. Akkor kezdett leépülni.
Az idő kereke megfordult és már nem előre vitte, hanem visszafelé pörgette az életet. A halál felé gurult. Nem tudta megállítani senki. Már nem volt fontos, hogy minden nap elegánsan menjen dolgozni, nem rúzsozta ki apró ajkait, nem kontyozta fel dús haját, ami csak későn kezdett őszbe csavarodni. Ahogy múlni kezdett belőle a hiúság, ahogy vitték az évek, úgy vált el a tanítónő az embertől és lett belőle töpörödött, jóságos asszonyka, aki minden örömét abban leli, hogy hétfő éjszakánként kutatni indul.
Az nagyon zavarta, hogy hetente csak egyszer van szemétszállítás. Végtelenül bosszantotta, ha valaki nem tette ki előző este a kukát, mert így lemaradt egy újabb kis csodáról, amit a szeméthalom rejthetett.
Legjobban a tavaszi és őszi lomtalanítást szerette. Az maga a mennyország volt. Talált már korhadt bölcsőt tulipános faragással, félkarú babákból százat is, de a kedvencei mindig is a mackók voltak. Hihetetlen, hogy az emberek mennyi játékmackótól képesek megszabadulni. Volt, amelyiknek csak a szőre hullott ki, de olyan is, amelyiknek csak fél szeme hiányzott. De megjavítani senki nem akarta már őket, amikor fillérekért lehetett kapni másikat a közeli bevásárlóközpontban. Fájdalmas volt látni, ahogy a szerencsétlen tárgyak jajgattak a kukákban.
Zsóka néni hallotta a hangjukat. Tudta, hogy hívják őt, mert nem akarnak a szeméttelepen bevégződni vagy az égetőben porrá válni.
Pedig ők is, mint minden, egyszer úgyis oda jutnak. Onnan már senki nem tudja kimenteni őket, mert az anyaföld visszakéri, amit egykoron pazarlóan adott. Méghozzá kamatostul. Zsóka néni nem szeretett erre gondolni, mert holdtalan éjeken látta magát, amint a mackókkal együtt porlad el.
Az udvaron voltak még háromlábú székek is garmadával, de a nagy diófa alatt egy ócska komód is helyet követelt magának. Azt csak nagyon nehezen tudta hazavonszolni. Még szerencse, hogy azon éjjelen sütött a hold és a fénye erősen bevilágította az utcát. A másik problémát a fényen túl, az ereje jelentette, mert az elfogyóban volt. A komódnál érezte először, hogy talán nem kellene szenvednie vele, de hát hívogatóan szép, fehér volt. Karcsú lábú, mint egy friss menyecske az ő lánykorában.
És hazaráncigálta. Csakazértis. Beletelt vagy két és fél órába, de nem bánta. A veríték erősen csorgott a hátán az erőlködéstől, de világéletében makacs volt, szembeszállt mindenkivel, aki vitatkozni mert vele. Most önmagával is csatározott. Végül győzött a gyűjtögető, konok énje.
A kert végében volt még egy ócska sufni, a padlótól a kéménynyílásig tele haszontalan holmival. Ez a kis helyiség azért kapott fűtést egykoron, mert Zsóka néni pár éve beengedett oda egy hajléktalant a környékről. Nagyon megbánta. A férfi meglopta. Amit csak eladhatónak látott, azt meg is lovasított. Csak nagy sokára jött rá, hogy a sufni ürül és a kincsek ki tudja, hová vándorolnak. Még soha nem érzett akkora dühöt, mint akkor, amikor meglátta, hogyan csempészi ki a hálátlan szemétláda az ő drágaságait a kerítésen keresztül. Kibontotta a drótot és ott dugdosta ki a nehezebb tárgyakat. Főleg sötétedés után.
De az egyik hétfőn, amikor megrakodva ballagott hazafelé és örült annak, hogy milyen langyos este van, belefutott a tolvajlásba. Szervezett akció volt, mert két suttyó alak segített a kis szekrénykét kirángatni a nem szekrényi dróthálón. Amikor meglátta őket, megtorpant. Tudta, semmit sem tehet. A végén még agyonütik, ha ki meri nyitni a száját. Kicsi is volt, öreg is, csak a hangja maradt meg a régmúltból. Meg talán a vágy, hogy egyszer még valami különlegesre akadjon guberálás közben.
Inkább átment az utca túloldalára és amilyen gyorsan csak tudott, úgy cuccostól-mindenestül beosont a házba. Már csak azt kellett kitalálnia, hogyan tudna megszabadulni a lakójától. Egész éjjel álmatlanul feküdt, mert rájött, hogy fél tőle. Nem jó ötlet egy öregasszonynak kekeckedni valakivel, aki nála jóval magasabb és erősebb. Ha az a fene jó szíve nem vitte volna rá, soha be nem engedte volna.
Tudta, senkihez sem fordulhat. Ugyan ki segítene neki? Ha meg hagyja magát, akkor mindene eltűnik lassacskán. Pedig semmi mása nem volt, csak a lomok meg a múlt, amelyre sokszor hiányosan emlékezett.
Aztán a jóisten vagy ki tudja ki, megoldotta a problémát. Reggelre a lakó nem volt ott. És harmadnap sem. Elmúlt két hét, mire megértette, hogy elment. Hogy miért és hová, azt soha nem tudta meg. De a megkönnyebbülés, amit érzett, sokáig felejthetetlen maradt.
Hétfő délután, ahogy kezdte az este átvenni a hatalmat az alkonyodó nap felett, különös érzés költözött a szívébe. Nyugtalan lett. Nem tudta, jóleső nyugtalanság ez vagy olyan idegesítő, amit akkor érzett utoljára, amikor tanított.
Valami történni fog ma – gondolta szorongással a mellkasában. Valami váratlan… De ha már most érzi, akkor nem lehet váratlan. A megérzései sohasem csapták be.
Hirtelen csengőszót hallott. Gyenge kis hang volt, de a hallása még egészen jó volt.
– Már megint meghibásodott az ezeréves kapucsengő – nyugtázta. A zöld, rácsos kapu előtt Panna állt, a szomszéd unokája.
– Zsóka néni, tessék átjönni, Ágika keresi! – kiabálta be valószínűtlenül vékony hangon.
Ági a legkisebb unokája volt, Gizi lánya. Havonta egy-két alkalommal felhívta, de mivel neki nem volt mobilja, a szomszéd szolgált telefonközpontként. Mellesleg, ott sem volt, mert nekik is megfelelt a vezetékes. Öregek voltak szintúgy.
– Megyek már, csak magamra kapok valamit!
– De ne úgy, mint a múltkor! Ezt üzente a mama! Akkor is elfelejtett jönni és 20 percig foglalta a vonalat.
Panna nem volt szívbajos, gond nélkül átadta az üzenetet, amely tudatta vele, kezd elhülyülni, csak nem akar róla tudomást venni. Az elhülyülés fokozata abban is mérhető volt, hogy eddig ezt nem merte elhinni. Sietve kapta magára a kabátját.
Rövid beszélgetés volt, Ágika nem vitte túlzásba az érdeklődést. Gyakorlatilag annyit kérdezett, hogy él-e még és van-e mit ennie. Ezen a két tényen kívül semmi nem érdekelte. Zsóka benyúlt foltos szoknyájának zsebébe és egy gyűrött képet halászott elő. Hosszan nézte a lányait, akik akkor még három-négy évesek lehettek és riadtan kapaszkodtak a kezébe. Azon az őszön ment el a férje. Ócska kis történet volt. Szokványos, unalmas.
Zsiga mindig is csapodár volt, de a lányok megszületése után sportot űzött a trófeák gyűjtéséből. Addig nem is szól érte, amíg úgy látszott, mindegyik kalandja átmeneti. De végül megjött Magdika, aki zajosan, nagy érzelmi rohamokat előadva elvitte a férfit. Egy ködös novemberi napon Zsiga úgy csomagolt össze, mintha a bolygó másik végébe költözne. Mindent elvitt, amit mozdítani tudott arra hivatkozva, hogy Zsóka szegény családból jött, ő vakarta ki onnan.
Amikor a teherautó eltűnt a kanyarban a bútorok nagy részével, Zsóka felsóhajtott. Menjen, ha mennie kell. Minek tartotta volna vissza? Hogy aztán fájdítsa a szívét? Bolondság. Becsukta a lakás ajtaját és még aznap délután zárat cserélt. Új zár, új élet.
Tulajdonképpen mindenki idő előtt lépett ki az életéből. A férje, a lányai, az unokái és senki nem lépett be a kellő pillanatban. Valami gond lehetett a Teremtő időzítésével. Valahogy lekésett róla. Biztosan jobb dolga is volt. Nem hibáztatta érte, de azért nem feledte el neki, hogy oly gyakran cserbenhagyta.
A különös érzés, ami délután már rátelepedett a szívére, újból felerősödött. Gyűlölte az ilyesmit, mert rá aligha várhatott valami jó. Egy találkozás volt még hátra az életében, de azt nem sürgette. A Halál ráér, mindig van dolga, menjen előbb azokhoz, akik annyira sietnének.
Lassan besötétedett. Az utcai lámpák sárgás fénye arannyal vonta be a fákat. Kellemes hársfaillat terjengett a levegőben. Ideje volt indulni. Fekete, bőrcafatokkal bőszen tarkított hátizsákját vállára vetette és gondosan kettőre zárva a kaput. Valahol nem messze macskák bagzó hangját visszhangozták a panelházak falai.
Komótosan lépkedett. Soha nem sietett. Volt ideje leszokni a kapkodásról. Akit nem vár senki, aki nem vár senkire, annak nem sietős az élet. Ahogy beért az emeletes házak közé, rögtön megsejtette, hogy ez jó este lesz. Sok kukát kiraktak már, sőt melléjük is helyeztek szakadt zacskókba kidobásra szánt, egykor jobb időket látott dolgokat. Az egyikben egy tökéletes kávédaráló volt, csak a fedele repedt meg kissé. A másikban egy egész villagyűjtemény várta, hogy a szeméttelepen eltűnjön. Szép alumíniumvillák. Ilyeneket már senki nem használ, legfeljebb divatos karkötőt lehetett belőlük hajlítgatni, amilyeneket néha az Ecserin látott. Így hát felnyalábolta a csomagot és finom mozdulattal a hátizsákjába süllyesztette. Valamire biztosan jók lesznek.
Aztán a nyár eleji alkonyatban meglátott egy gereblyét is a kukának támasztva. Gereblye a lakótelepen. Ugyan kinek lehetett szüksége rá? Majdnem tökéletes darab volt. A nyeléből hiányzott egy szilánknyi, de ezt elsőre nem lehetett észrevenni. Megfogta, méregette. Persze úgy döntött, hogy nem hagyhatja itt. Érezte, a gereblye megszólítja, kérleli, mentse ki innen. A panelpokolból.
És Zsóka, akinek angyalszárnyait elrejtette a csúnya irhakabát, teljesítette a kérést. Mintha a gereblye megkönnyebbülten felsóhajtott volna.
– Ejnye, nehogy már vénségedre bolondulj meg teljesen! – mondta magának félhangosan.
Ezen az estén túl sokan voltak az utcákon. Talán a langyos levegő, a nyár könnyed lehelete tette, de nem akartak hazamenni. Ez nagyon zavarta, mert a guberálás magányosan az igazi. Figyelő szemek sugarában azonnal feltámadt benne a szégyenérzet. Sajnálkozásra meg nem volt szüksége. Szánakozzanak azon, aki nyomorék vagy panaszkodik megállás nélkül. Rajta nem kell, neki szép élete volt.
Úgy döntött, még egy keveset araszolgat, aztán leül a fagyizó melletti padra és vár. A délutáni érzés is lassan visszakúszott a szívébe. Valami történni fog. Valami megnevezhetetlen.
Nem tudta, mennyi idő telt el, de végül elcsendesült a környék. Mindenki hazatért az 50 nm-nyi posványába, és ott ölte álmait a falak között, ahol a szomszéd még fúrt egy gyorsat, hisz még fél tíz sem lehetett.
Óvatosan felállt, térdei már régen nem sietségre voltak kitalálva, és kincseit összeszedve folytatta útját. Volt egy rész az épületek között, amit különösen szeretett. Azt, ahol a panelek összeértek a kertes házakkal. Csak egy keskeny út választotta el a két világot, de pontosan elég volt arra, hogy érezni lehessen, hol lakik a közöny és az unalom. Arrafelé indult. Ma a szokottnál jobban sajgott a térde. Hidegfront jön. Ezt jelezte. Gyakran gondolt arra, milyen csodás szerzet az ember, hisz képes előre reagálni a még be nem következett dolgokra is.
Az utolsó háztömb szélénél, ott ahol a fény nem ért célt, a kuka tetején egy aranyszínű szatyor állt. Már messziről kiszúrta. Úgy vonzotta, mint éhes kutyát a konc. Felgyorsította lépteit. A térde jelzett, hogy nonono, nem kellene azért ennyire legényesen, de nem bírt magával. Mielőtt a zacskóhoz nyúlt volna, tétován szétnézett. Mintha attól tartott volna, hogy valaki rákiabál. De majdnem csend volt. Az egyik, félig nyitott ablakból gyereksírás hallatszódott.
Óvatosan nyúlt az aranyszínű csábítás felé. Még a szíve is hevesebben kezdett dobogni. Leemelte, magához szorította és úgy csapott le rá, mint az oroszlán a buta szemű gazellára.
Egy cipősdoboz volt benne. Egy hófehér, tiszta, aranykoronával díszített cipősdoboz. Nézte. Nem merte kinyitni azonnal, nehogy elszálljon a varázslat. Már a doboz is gyönyörű volt. Finoman kidomborodott a fedelén a korona. Drágaságot sugárzott.
De a kíváncsiság nem engedte tovább húzni az időt. Ki kellett nyitnia. A fedelet olyan áhítattal emelte fel, mintha Aladdin kincse rejtőzne benne. De nem kincs volt. A cipősdobozban, ahogy az előfordul olykor, cipő volt. Egy hófehér, magas sarkú lakkcipő. Gyönyörű volt. Ragyogó és lélegzetelállító. Soha ilyen szép lábbelit nem látott. Vagy mégis…
Egyszer. Valamikor hatvan éve. A belvárosban egy luxusüzlet kirakatában. Kezdő tanítónő volt, menyasszony. Egyévi fizetése sem lett volna elég rá. Akkor, az egyszer fájt iszonyatosan a szíve egy tárgyért, amit nem kaphatott meg. Soha előtte vagy utána, nem jajongott a bensője olyasmiért, aminek csak rövid ideig van értelme az életben. És most visszajött az érzés. Hatvan éve száműzni tudta, erre egy semmitmondó hétfői napon visszakúszott.
Alig merte megfogni a cipőt. Még a talpa is tiszta volt, a sarkán a kopásnak semmi nyoma. Kicsit hegyes volt az orra, de olyan nőies volt, hogy szinte láb után kiáltott. Megfordította. 38-as. Kár. Az ő 36-os lábára nem illett. Ha valaki odaföntről kárpótolni akarta ezzel a csodacipővel, nem tudta a méretét, az egyszer biztos.
Erre olyan nevetés tört rá, hogy majdnem kiejtette a kezéből a szépség kicsinyített szobrát.
És csak kacagott, kacagott hangosan, féktelenül, amiért ma megint olyasmit kapott ajándékba, amiről az évtizedek alatt rég kiderült, hogy egyáltalán nem fontos. Azért csak felnézett az égre, kacsintott egyet, üzenve, hogy díjazza a jó szándékot. Aztán a dobozt cipőstől a hátizsákjába süllyesztette. Jó helye lesz majd a polcon a mackók és a félkarú babák között.
fotó: Pinterest
