„A családját nem választhatja meg az ember, mert az Isten ajándéka nekünk” – olvasom egy blogbejegyzésben, és annak ellenére is összeszorul a gyomrom, hogy jómagam egy ideálisnak tekinthető és támogató közegből származom. Összeszorul a gyomrom, mert naponta látom emberek küszködését amiatt, amit a korlátozó, a másik érdekét valójában figyelembe nem vevő családi közegből hoztak. Nehéz mázsaként hordozzák hátukon a kapcsolataikat, boldogságukat és karrierjüket hosszú évtizedeken keresztül…
És közben nem tudok nem arra gondolni, hogy rengeteg „család” nemhogy nem ajándék, hanem még jó szívvel családnak sem nevezhető.
De vajon miért is vagyunk hajlamosak ilyen dogmatikusnak lenni azzal kapcsolatban, hogy a „család márpedig szent”, és elítélni azt, aki úgy gondolja, hogy ő inkább hátat fordít annak, ahonnan származik?
Mindehhez nézzük meg, hogyan is áll a helyzet itthon a család fogalmával kapcsolatban. Alaptörvényünk L) cikkelye kimondja, hogy:
„… védi a házasság intézményét mint férfi és nő között, önkéntes elhatározás alapján létrejött életközösséget, valamint a családot mint a nemzet fennmaradásának alapját. A családi kapcsolat alapja a házasság, illetve a szülő-gyermek viszony.”
Vagyis, a család jelenlévő fogalma nem csupán nem tekinti családnak azt, akit esetleg nem egyeneságú rokona, például nagynénje, keresztapja, nevelőanyja nevel, de azt sem, ha valaki házasság nélkül él kapcsolatban, vagy azonos nemű párként kötelezi el magát egymás mellett. Mindezzel a jelenlegi definíció emberek tömegeit zárja ki önkényesen nem csupán jogok tömkelegéből, de abból is, hogy a család definícióját „indokoltan” használják, mintha lehetne papíron felsorolható pontokba összesűríteni azt, hogy én valakit a családomnak érzek-e, vagy sem.
És ezzel nem vagyunk sajnos egyedül, hiszen a világ rengeteg másik helyén határozzák meg hasonlóan a családot, és kötik annak legfőbb értékét a reprodukcióhoz, vagyis a szaporodáshoz. De vajon tényleg attól lenne család a család, hogy gyarapítom vele a népességszámot?
Miért van, az hogy ezt a biológiai köteléket annyira mindenhatónak tartjuk?
Miért engedjük, hogy felülírja a tényt: valójában rengeteg gyermek nem részesül a szintén törvényben meghatározott, „megfelelő testi, szellemi, és erkölcsi fejlődéshez szükséges védelemben és gondoskodásban”?
És ha az én valódi családom az, aki viszont megadja nekem mindezt, de valójában nem fűz hozzá vérségi vagy házassági kötelék, akkor miért kéne ezzel kapcsolatban egy pillanatig is rosszul éreznem magam? Miért kellene ostorozni magam azért, hogy nekem születéskor „nem jött össze” az az idilli kép, amit a társadalom elvárna, hogy mutassunk?
Mert talán ideje, hogy kiszakadjunk a nyugati társadalmak rendkívül kirekesztő, ám látszólag szinte működésképtelen definícióiból, ahol a család a látszólagos fejlettségünk ellenére is megmaradt egy primitív, biológiai értékeket hangsúlyozó fogalomnál, ahelyett, hogy észrevennénk, hogy a család talán valójában sosem erről szólt igazán. Mert család az, ahol önmagam lehetek. Család az, ahol engem támogatnak és nem csupán azt a képet, amit általam megalkothatnak mintegy második próbálkozásként a saját megvalósítatlan vágyaikból. Család az, ahol nem kell félnem sem testi sem lelki terrortól, és ami legfontosabb, hogy család az, amit én tiszta szívvel családomnak érzek. És ha én nem ilyen „ajándékot kaptam”, akkor gyorsan felejtsem el azt is, hogy „az ember nem választhatja meg a saját családját”.
Mert az ember nem választhatja meg azt, hogy hova születik, de igenis megválaszthatja azt, hogy ezzel mit kezd, és milyen közösséget teremt magának később, mely a szó minden értelmében lehet család.
