Hogy jól vagyunk-e? Köszönöm, igen. Hogy szép pár vagyunk-e? Ó, hát persze. Zoli jóképű, én vonzó vagyok, a gyerek csodálatosak. Mi egy boldog család vagyunk, akiknek mindenük megvan, természetesen irigyeik és rajongóik is egyaránt. Még a szomszédok se látnak bele az életünkbe, ami köszönhető a nagy teleknek, a magas tujasornak, és a duplaüvegű ablakoknak. Ami nálunk zajlik, arról csak én tudok, meg a férjem, és a gyerekek is, de ők hallgatnak. Őket megvette Zoli kilóra. Annyi zsebpénz kapnak, hogy eszünkbe nem jut nem imádni az apjukat. Mi a faluban az a család vagyunk, akiktől elájul mindenki, hiszen olyan szépen élünk, mint a plakátok ideális modelljei.
A kisebbik már itt született, tíz éve vagyunk szerves részei a közösségnek. Zoli még kajak edzéseket is szokott tartani a tónál, de csak havonta egy hétvégén, ez az ő jócselekedete, amit a faluért tesz. Szeretik őt, és a nők nagy része odavan érte.
A faluban ötezren laknak, talán már nem is falu, de engem nem érdekel, nekem mindig az marad a nagyváros után. Feltörekvő, aránylag csinos, de valljuk be, még mindig le van szakadva kicsit a 21. századtól. Itt a férfi a családfenntartó, az asszony otthon van a gyerekekkel, és aki teheti közösségi munkát vállal, persze ingyen. Így élünk mi négyen egy csendes borzalomban, amelyből nem látom a kiutat. Úgy bánt engem, hogy ne legyen nyoma. Az hozna rá szégyent, ha más is látna rajtam valamit. Ezt gondoltam eddig, de keservesen csalódtam. Az emberek nem azt látják, ami van, nem lépnek túl a saját valóságukon. Régebben csak hátra csavarta a karom, ha valami nem volt rend a szekrényben. Azt mondta, legszívesebben eltörné, mert mi más dolgom van a háztatáson kívül, hogy nem tudom rendben tartani a gardróbot?
A zoknikat nem elég precízen hajtogattam egymásra, és mostanában kétszer is előfordult, hogy a vasalásban hibát vétettem. Hiába próbáltam az akaratlan hajtást kiszedni többszöri átvasalással, nem sikerült. Tudhattam volna, hogy észreveszi, de épp hazaértek a gyerekek, vacsorát csináltam, és elfeledkeztem a dologról. Két nappal később azonban kora reggel meghallottam azt a hangot. A gyerekkoromban is így hívott anyám: gyere csak ide! A hangsúly volt félelmetes, nem amit mondott. Zoli ezt úgy tudja mondani, hogy belesápadok, pisilhetnékem lesz a félelemtől. Már tudom, hogy fájdalmat fog okozni. Akkor a tarkómon lévő tincseket tépte meg, és csak azért nem verte bele a fejem a szekrénybe, mert meghallotta, hogy Mira fut fel a lépcsőn és engem keres. oMég dasúgta nekem rideg, kimért hangon, hogy ha ennyire se vagyok képes, akkor minek vagyok? Ha nem tudom ellátni az anya és a feleség feladatait, érdemes lenne új után néznie, nekem meg elkotródnom a tanyára, ahonnét jöttem.
Nem tanyáról jöttem a fővárosba a gimnázium után, hanem egy zsákfaluból, ahonnét tényleg öröm volt kiszabadulnom. Ő már akkor ismert meg, amikor fotózásra jártam, főleg sminkes cégekhez, parfümbemutatókra, és katalógusokhoz is pózoltam, ami nem Palvin Barbara-sikert jelent, hiszen egy szimpla katalógus szereplőit ki ismeri? Nem többek azok élő próbabánál. Mégis felfigyelt rám, mert szerinte tökéletes voltam. Tökéletesen naiv és megvezethető. Hozzá hasonló elegáns, törtető és erőszakos férfival sose találkoztam előtte. Elbűvölt a kedvessége, határozottsága és maga a tudat, hogy egy ilyen hatalommal, kitartással rendelkező sikeres férfinak én kellek. Erre mindenki csípőből azt mondaná, no meg a pénz. Tagadjam? Ki ne szeretne jól élni? Álszentek, akik azt mondogatják, szegényen és boldogan. Nem, ez nem Andersen mese, nem a 19.században élünk. Hogy a pénznek is ára van, azt huszonéveim elején nem sejtettem. Tudtam, csak a mértéket nem láttam át.
Zoli igazi pszichopata. Arcán ritkán látható érzelem, még soha senkit nem sajnált semmiért. A gyerekeinket se. Azt mondja rájuk, meg kell tanulniuk, hogy az élet nem kegyes a gyávákhoz és a gyengékhez. A fiunk szerény és visszahúzódó gyerek, ezért minden nap okot szolgáltat arra, hogy gyötörje. Pipogyának, nyámnyilának nevezi. Kislánynak szólítja, ha végképp meg akarja alázni. Balu ettől még inkább magába zuhan, és minden pillanatban, amikor itthon van, tanul. ötösnél rosszabbat nem hozhat haza. Amikor megtörtént, méghozzá nyelvtanból, akkor naponta tíz oldalt kellett neki másolnia egy hónapon át. Az összes szabályt fel kellett mondani, amit addig tanultak harmadikban. És ha valaki azt hinné, hogy Zoli elfeledkezett egy napon is a büntetésről, hatalmasat téved. A kikérdezés az én dolgom volt, de a fiunk és én is tudtam, nincs csalás. A tíz oldalt meg akkor is átnézte, ha este fél tizenegykor esett haza. Evett, leült a gép elé, aztán összehajtva betette ruháit a szennyestartóba, zuhanyozott és már vizsgálta is a hibátlan sorokat.
A lányunk, aki most három, rá hasonlít. Igazi követelőző szörnyeteg. Neki senki nem mondhat nemet, mert üt-vág, ha bekövetkezik. Zoli ezt díjazza, szerinte csak így juthat valaki előre a világban. Az oviban nem szeretik, mert erőszakos, verekszik és nekimegy mindenkinek, aki csak rászól. Belerúgott már az óvónénibe is, aki nem mondta el, mert Zoli az óvodát is jelentős mértékben támogatja. Így minden téren magamra maradtam azon a reggelen is, amikor eltört a kezem. Az egyik poháron foltot talált, pedig nem is én mosogattam, hanem a gép. Odahívott, az orrom elé tartotta, és vörös fejjel azt üvöltötte, hogy semmire se vagyok jó, nem érti, mit látott bennem.
Különben is öregszem. Jövő héten leszek huszonkilenc. Felállt, arcomba bámult és olyan erővel lökött félre, hogy nekiestem a konyhapultnak. Eltört az alkarcsontom. Akkor még nem voltam benne biztos, mert bár iszonyatosan fájt, összeszorítottam a fogam, és bocsánatot kértem. Megvetően végigmért, majd közölte, hogy mosogassak el újra mindent kézzel. Az időmbe belefér. Nem szóltam semmit, csak megfordultam és gyorsan letöröltem a könnyeim, mert nem bírja, ha egy nő sír, pláne, ha én, akinek nincs oka rá. Még elvittem a gyerekeket a suliba, oviba, és csak utána mentem el az orvoshoz. A hetvenhez közelítő Bernát bácsi azt mondta, kell egy röntgen, de már most megmondja, hogy törés. Igaza volt. Féltem, hogy Zoli nem fogja elhinni, ezért az ambuláns lapot gondosan összehajtva tettem a táskámba, hogy igazolni tudjam neki, hogy nem színészkedek.
Bernát bácsi megjegyezte, hogy kicsit sok baleset ér engem a házunkban. Valami olyasmit motyogtam, hogy ügyetlen vagyok. Megcsóválta a fejét, de nem válaszolt.
Ahogy kiléptem a váróba, mellettem termett az egyik asszisztens és arról faggatott, ott leszek-e a sulibálon, mert nagy buli lesz. Gondolom, azt akarta megtudni, Zoli ott lesz-e, de nem kérdezhette meg direkt. Mondtam neki, hogy még nem tudom, síelni készülünk, erre akkorát sóhajtott, mintha a holdra szállást szalasztanánk el. Láttam a szemén, mennyire irigy, mennyire azt gondolja, hogy áloméletem van. A világ nem tud, de nem is akar belelátni mások sorsába. Anyámnak elmondtam egyszer a bántásokat, de elsápadva annyit felelt, hogy képzelődöm, túlérzékeny vagyok, épp, mint gyerekként. És ezt a fiam is örökölte, ami nem túl szerencsés. Apának nem mondhattam semmit, ő meg se hallgatott volna. Imádják Zolit. Istenítik. Anya, szerintem, titkon szerelmes is belé, mert mindig úgy néz rá, ahogy anyósnak nem is lenne illendő.
A faluban én úrinő vagyok. Jó kocsiból szállok ki, nyaralni visznek, drága ruháimat csodálja mindenki, fodrászhoz járok hetente. Nem helyben, ugyan már, mi nem engedhetjük meg magunknak a színvonalsüllyedést. Persze, hogy a fővárosba, hova máshova?
Úrinő, akinek nincs külön bankkártyája, aki nem tankolhat egyedül, aki nem jár el sehová, maximum bevásárolni, és minden nap főz? Heti kétszer süt is.
Ha tehetem, napszemüvegben járok, ami elegáns és drága, de nem látszik alatta, hogy szememből süt a kétségbeesés, és a karikákat rajzol a keserűség. Nem kerülhetek, pontosabban Zoli nem kerülhet a falu szájára, csak akkor, ha imába foglalják a nevét. Ez nem képletes, mert hetek óta templomba is kell járnunk. Azt az egy órát kibírjuk, mondja nekünk, és ha Mira nem bír magával, velem kiabál otthon, mert nem vagyok képes megnevelni a lányunkat. Mira az ujja köré csavarja, persze őt nem rugdalja, nem dacos vele, így ezt az oldalát nem ismeri. Ami a legrosszabb, hogy a kis boszorkány felfedezte, hogy hatalma van a bátyja felett. Szekálja, beárulja, és utána jót mulat az egészen. Három éves, és rafináltabb, mint egy felnőtt nő.
Így élünk mi négyesben a pokol tornácán és nem tudom megmondani, mi lesz a vége. Meddig jut nekem a rejtett kínzásból, mikor lépünk durvább fokozatba? Eljön az az idő is, én mégse tudok hová menni. A szülőfalum nem vár tárt karokkal, munka sincs. A gyerekeket azonnal elveszi tőle a bíróság, ha elhagyom őket. Ha nem így lenne, Zoli megvenné a bírót is. Van az a pénz. Minden embernek van ára, aki az ellenkezőjét mondja, többet akar. Ennyi az egész. Elválni…Tudom, jogilag biztosan járna valamennyi pénz. A valóságban azonban nem.
A falu, ahol élünk, nem tudja, mit jelent minden nap rettegni egy rosszul álló szőnyegrojt, egy sótlan étel vagy a nem fényes csempe miatt. Mit tehetnék? Félek, és úgy érezem, csak egy kiút van, ha a vonat elé lépek. Gyors, hatékony, és megszűnne szívemben a maró fájdalom, elmémben pedig a rettegés. Senki nem hallgat meg, egyedül vagyok, de van egy fiam, akinek a szemében több a kín, mint az arcán. Van egy lányom, akiről nem tudom, vajon leveti-e idővel a szörnyruhát. Miattuk nem léphetek. Miattuk várhatom, hogy Zoli talán rámun, és elenged anékül, hogy belehalnék.
Érzem, ahogy utánam bámulnak az utcán, ahogy összesúgnak és azt mondják, na, ilyen életre vágyunk. Honnan is sejthetnék? Egyedül vagyok, lelkemben nem rak már tüzet semmiféle öröm.
Kép forrása: Pinterest