A nem tervezhető holnap

Kicsit hamiskás ízű a cím, mert végtelen naivság azt hinni, hogy a holnap valaha is kiszámítható lett volna. Viszont sokszor úgy érezzük, talán régen tervezhetőbb volt. Az emberiség, amióta világ a világ, mindig is szeretett volna bekukkantani a jövőbe, csak egy pillanatot elcsípni és érezni, van még valami, amiről nem tudunk semmit. De ez a vágy örökös vágy marad, bár sokan hiszik, hogy a holnap egy szeletét megláthatják különleges látók, jósok segítségével.

A mi kis holnapunk, a valódi, nem a messzi, hanem a ma holnapja, egyszerűen már nem tervezhető. A társadalom gyökeres átalakulásával elveszítettük azt is, hogy reményt kapjunk a jóra. Régebben, és mindig ezt írom, de valóban régebben, nem ezer éve, talán csak pár évtizede, még érdemes volt takarékoskodni. Lehetett gyűjtögetni akár pénzt, akár könyveket, szinte bármit. A tárgyak nagy értéket képviseltek, örömöt adtak és biztonságot nyújtottak jórészt. Ma már nem tudjuk, hogy van-e értelme évekre előre gondolkodni.

 
 

Mintha egyre több lenne a betegség és a halál körülöttünk. Olyan váratlanul szűnnek meg életek, hogy megrémülünk. Lassan már mindenki megtapasztalja, hogy a környezetében tarol a rák, a szívinfarktus, a stroke. Nem mintha régen nem lettek volna betegségek, de valahogy egyre fiatalabbakat visz el a halál. A közvetlen szomszédunk lesz beteg, a legjobb barátunk tűnik el, mintha nem is lett volna, fiatalok halnak meg figyelmetlenségben, szívmegállásban. Amikor egy 18 éves fiatal szíve megszűnik dobogni, akkor az ember hátrahőköl és megrémül. Mi a baj? Mi történik körülöttünk? Mi változott ekkorát, hogy egyre több lett a rákos beteg, akikkel nincs idő érdemben foglalkozni, mert legyenek akárhány évesek, az orvosok nem tudnak velük mit kezdeni.

És reggel, amikor felébredünk, mindenünk ép, amikor a szívünk dobog, és az jelenti a legnagyobb bosszúságot, hogy esik az eső, vagy épp nagyon fúj a szél, akkor nem tudjuk, milyen érzés a kórház folyosóján kemoterápiára várni, bakancslistákkal küzdeni, és erősen hinni abban, hogy legyőzhetjük a kórt…

A nem is olyan távoli múltban még terveztük azt, hogy nagyszülők leszünk, vagy lehetünk, hogy utazgatni fogunk, vagy nagyokat kirándulunk, hagyjuk, hogy a gyerekeink, unokáink a fejünkre másszanak, és azzal nyaggassanak bennünket, menjünk állatkertbe pedig két hete is voltunk. Még gondolhattunk nagy bicajozásra, na nem hegymenetben, hanem csak úgy kellemesen, hatalmas, kávézgatós reggelikre a barátainkkal, vagy egy sima beszélgetésre egy kiskocsma asztalánál. Az út, amelyet végig akartunk járni, lehetett elágazó, kacskaringós, mégis vezetett valahová. Ma már túl gyakran halljuk, hogy ki lett beteg, ki jár kezelésekre, kinek felépülése kétséges. És sírva-nevetve meséljük, hogy de jó, hogy élünk, hogy a holnap talán még vár ránk.

Az élet mindig is kiszámíthatatlan volt, de talán nem ennyire. Mintha elszemtelenedett volna Vég és akkor is jön, amikor még nem lenne dolga errefelé.

Persze előre félni hiábavalóság. Csak riasztó a tudat, hogy mennyire nem biztos, hogy jut még a Holnap tortájából, és ha jut is, mennyi szenvedés árán.

Ezért kell ma utazni, finomakat enni, kirándulni, megölelni a szerelmünket, a gyerekeinket ügyesen terelgetni. Ezért kell ma megfogni idős szüleink kezét és nem rágódni azon, hol hibáztak velünk kapcsolatban. Sokszor tévedtek és döntöttek rosszul. Ahogy mi is a mostaniakkal, akiknek soha nem leszünk elég jók, mert a legnagyobb gyerek azért jajgat, mert túlféltettük, a középső meg azért, mert rá jutott a legkevesebb idő, a legkisebb meg azért, mert őt bár tutujgattuk, de magára hagytuk, mert tudtuk, hogy úgyis elboldogul, ahogy a testvérei.

Most, ma, és nem holnap kell a barátainkkal találkozni, megmondani a párunknak, hogy fontos a számunkra, nem érdekes, hány kiló és van-e még haja. Most kell megvenni azt, amire vágyunk, elsétálni abba az erdőbe, ahol egykor csodaszép virágokat láttunk. Most kell hegyet mászni, megsimogatni a gyerekünk fejét és a kezéből kivenni a telefont, hogy velünk ültessen palántákat a kertben.

Ez nem önzés. Ez az élet, a ma valósága, amely soha, de soha többé nem lehet a miénk, mert minden egyes perccel közelebb jutunk egy ismeretlenhez, a nemléthez, amikor már semmit nem tehetünk.

Meg kell állnunk és nem sajnálkozni álságosan, hogy jaj, felgyorsult a világ és semmire sincs időnk. Lehetne. Ha akarnánk. Ha nem felejtenénk el naponta százszor is, hogy, amit olyan tékozlóan szórunk el, az az idő. Az pedig az életünk…

fotó: Pinterest

 

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here