Szandra még soha nem érzett olyan erős dühöt, mint azon a péntek estén, amikor anyja beszéd közben lecsapta a telefont. Még javában kiabált, amikor a vezetékes vonal túlsó végén megelégelték a kifakadását. A legborzasztóbb az volt, hogy anyja jogosnak érezte, mind a vonal megszakítását, mind a tettét. Egyetlen földi pillanata sem lesz hátralevő életében, amikor bánni fogja, hogy megtette.
Szandrának persze nem merte elmondani, csak a bátyjának, aki mindig is anyja szíve csücske volt. Ha volt is benne valamiféle lelkifurdalás, remélte, hogy István feloldozza alóla. Elvégre ő is mindig megkapta anyjától a jóváhagyást élete összes disznóságára.
A kölcsönösség köztük mindig remekül működött, nem úgy, mint Szandrával, ahol anyja és közte csak társadalmilag elfogadott keretek közt folyt némi társalgás. Az is rövid volt és semmitmondó. Keserűen gondolt azokra a barátnőire, akik anyjukkal szinte baráti viszonyban voltak. Legalábbis ezt mondták neki.
Szandra mindig gyanúsan szemlélte ezeket a furcsa barátságot, mert neki az anyja egyszerűen csak az anyja volt, akihez semmiféle érzelmi kötődése nem volt, maximum a gondoskodás. Ezt is főleg azért, hogy meg ne szólják miatta. Még felnőttként sem tudta megbocsátani neki, hogy ennyire távolságtartó vele.
Ő sem volt más, bár minden látogatás után sírhatnékja volt. Ezért kerülte a családi házat. Azt mondogatta magában, hogy hazugság minden anya-lánya közti örömöt sugalló óriásplakát és könyv is. A tagadás volt, ami átsegítette a felnőttkor elején. Aztán ez átalakult szorongássá, mert azt vette a fejébe, hogy ő képtelen szeretni. Mert amit nem kapott, azt adni sem tudja. És ha majd lesz egy gyereke, aki ki tudja, hogyan fogan, mert a férfit sem tudja majd szeretni, akkor a gyereket sem fogja. Ez hosszú évekre visszavetette minden ismerkedéstől, vagy ha mégis besétált egy kapcsolat az életébe a nyitva felejtett kiskapun, akkor is elüldözte. Hogy mindezt Dávid hogy bírta ki, nem is értette. De mellette maradt, és ez sokat jelentett neki. Majd ez is elmúlt. Talán az ő ridegsége miatt.
Péntek este azonban felhívta István. Haragja meggyűrte az étert. Az anyjuk miatt. És ha István haragudott, tombolt, mint valami vadállat. Apjukat fél éve veszítették el. És fél évvel később, előző este, anyjuk büszkén mesélte Istvánnak, hogy megütötte a haldoklót. Pofon vágta mindazért, amit negyven éve kapott, pontosabban nem kapott tőle. Már maga a pofon ténye is borzalmas volt, de anyjuk inkább úgy fogalmazott, hogy az arcába vágott. István majdnem sírt a dühtől. Még egyetlen egy alkalommal sem hallotta ilyen mocskosul káromolni az istent.
Szandra lecsukta a szemét. Maga előtt látta apját, akinek az orvosok eltávolították a bal lábát combközépig, mert már üszkösödött. A cukrát sosem vette komolyan… Ez lett a vége. És amikor kiderült, hogy a másik lábán is elkezdődött a folyamat, feladta a küzdelmet. Akkor kijelentette, hogy több ennivalót nem fogad el. Ő tudta, hogy felesége nem fogja gondozni. Volt közös negyven évük, hogy ebben biztos lehessen. Világéletben kemény ember volt. Mindig harcolt az igazáért és a csökönyössége olykor már elviselhetetlenné tette. Szandra tőle tanulta meg, hogy semmit sem szabad feladni. És most az apja megtette. Az életet engedte el, mert ami a műtét után otthon várta volna az már nem volt része a földi paradicsomnak. Ami előtte volt, talán az sem, de azt még el lehetett viselni. Viszont egyedül maradni a feleségével, aki gyűlölte őt, pokoli kilátásnak tűnt.
Szandra sohasem vette észre azt a mérhetetlen utálatot, amit anyja érzett. Az tény, hogy nem látott köztük soha egy gyengéd mozdulatot sem, a csókról nem is beszélve. Ez nem volt meglepő, mert másoknál sem. Azt hitte, még felnőttként is talán, hogy a szerelem, az ölelkezés és maga a szex is, csak a filmeken létezik két gyönyörű ember között. Nem volt ostoba, csak nem szembesült semmiféle kedvességgel szülei közt gyerekkorában. Később meg már esze ágában sem volt erre figyelni, hisz az öregek nem szerelmesek, nem vonzódnak egymáshoz és pláne undorítóak csók közben.
Negyvenhez közeledve, egy megromlott házasság közepén végtelenül buta hozzáállás volt ez a részéről, de nem tudott mást gondolni. Mindig is a filmsztárok csodálatában merült ki benne a szenvedély. A vásznon mindenki illatos, üde és boldog volt. Boldogtalan csak rövid ideig, de azon mindig segített valaki. Feleségként sem gondolt máshogy a filmvászon hazugságaira, mert menekülni csak így lehetett a szeretetlenség sűrűn szőtt köpenyéből.
Apja öt hét alatt épült le teljesen. Az alatt nem evett semmit, csak egyre aszalódó arca mögül mosolygott a világra. Valaha több, mint száz kiló volt, szeretett enni, és a sört is szerette,de csak módjával. Harsány hangjától megrettentek az emberek. De akkor, azokban a hetekben apró, csonttá fogyott öregember lett a kanapén fekve mozdulatlanul. Makacssága most is felülírt mindent. Még a halálnak is fityiszt mutatott. Harmincöt napon át halogatta a vele való találkozást, és a halál minden alkalommal beleegyezett plusz egy napba. És a végén ő bizonyult kitartóbbnak. Ahogy mindig.
Szandra az utolsó napokról alig tudott valamit. Külföldre kellett mennie a cégével, majd amikor hazajött, azonnal meglátogatta az apját. Könyörgött neki, hogy egyen, vitaminokat vitt, gyümölcsöt és friss céklát, amit az apja nagyon szeretett. A férfi végig csak mosolygott és annyit kért, masszírozza meg maradék lábfejét, mert nagyon zsibbad. És a nő, aki máskor fintorgott volna, vagy egyszerűen nemet mond, olyan odaadással és szeretettel tette, mint talán soha.
Apja lábfeje durva volt, néhány körme megvastagodott a gombától, de eszébe sem jutott ezzel törődni. Csak apró szemeit leste, amelyek valahová messze révedtek. Ott ülve abban a kegyelmi állapotban, ami nekik jutott, ráébredt, hogy szinte semmit nem tud az apjáról. Vajon milyen volt kamaszként? Vajon hány lánynak udvarolt? Szerette-e egyáltalán valaha a feleségét, akit azért vett el, mert el kellett jönnie otthonról, hisz a saját apja is új asszonyt vitt a házba? Ezeket a kérdéseket azon a délutánon már nem lehetett feltenni. Azért sem, mert a beszélgetés semmin nem változtatott volna, és apja soha nem volt lelkizős fajta. Az utolsó hetekben szinte már teljes némaságba burkolózott.
És ezekben a napokban ütötte meg őt a felesége. Pontosan akkor, amikor már annyira gyenge volt, hogy a kezét is alig tudta volna felemelni védekezésül. Azt kiabálta, miközben öklével az arcába ütött, hogy gyűlöli, és minden egyes pillanatot gyűlöl, amit mellette kellett leélnie.
István hangja itt elcsuklott a telefonban.
– A mi anyánk! Az az asszony, aki egész életében haragudott, most kiadta a mérgét. És apánk sírt…
Szandra hallgatott. Nem akarta maga elé képzelni a jelenetet. De nem lehetett nem látni, nem lehetett érezni a fájdalmat, ami mindnyájuk lelkét átszőtte. Ilyesfajta döbbenetet nem lehet megmagyarázni. Ilyen tettet nem lehet megérteni. Két gyerek, akik a szülei életéből nem tudnak semmit… Pedig már ők is szülők, és az öregek valóban megöregedtek. Csak a gyűlölet maradt fiatal.
Amikor péntek este felhívta az anyját, és megkérdezte tőle, hogy valóban megtette-e, mert ezt elhinni sem volt egyszerű, akkor anyja felnevetett, és annyit mondott az ördög gonoszságát megszégyenítő módon:
– Megérdemelte! Én meg még láthattam, ahogy ő sír.
– Anya! Haldoklott! – kiáltotta Szandra.
– Én is haldokoltam mellette – válaszolta és lecsapta a telefont.
A nő némán helyére tette a kagylót, és egyetlen egy kérdés volt csak benne: mi lehetett az a szörnyűség, ami egy életen át ily módon táplálja a gyűlöletet?
Válasz nem jöhetett már soha. Leroskadt a kanapéra, és magzatpózba gömbölyödve rázni kezdte a zokogás.
Legbelül azt kívánta gyáván, hogy minden titok, köztük ez is, bár örökké titok maradt volna, hogy soha senkinek ne fájjanak utólag.
fotó: Pinterest
