Egy veteményeskert kellős közepén fagyoskodott egész télen át egy szerencsétlen madárijesztő. Dolga nem volt, kint felejtették. A madarak tétován repkedtek felette, de mivel élelmet nem reméltek, meg se közelítették. A tavasz még messze járt, fuvallata se juttatta eszébe senkinek, hogy egyszer eljön majd a kikelet.
Ez a madárijesztő cseppet sem volt félelmetes, talán még fénykorában se, nemhogy megkopva. Olyan szelíd képe volt, hogy az égadta világon senki nem rémült meg tőle. Még a verebek is kikacagták a háta mögött. Ha ágkarjain rongyos ingét cibált a szél, fejéről majd lerepült a lyukas kalapja. Az arra járó madarak időnként megpihentek a vállán, és játékosan bele-belecsíptek rojtos fejfedőjébe.
Szegény pára már nagyon várta a tavaszt. Minden reggel a tőle telhető legszélesebb mosollyal üdvözölte a napot, amikor végre előbújt a szürke felhők mögül. Szerette, ha sugarak átmelegítik szalmaarcát. Ilyenkor boldog volt.
Tüsszentett egyet-kettőt, el-elbosszankodott, hogy késik a langyos idő. Tüsszentésének hangjára a kora reggeli órán egy szorgos vakond úgy megijedt, hogy menten visszahúzódott a friss ágyásba, amit nemrég túrt. Kíváncsisága azonban legyőzte félelmét. A madárijesztő alig vette észre, annyire el volt foglalva gondolataival. Lehet, hogy ha ő itt van, akkor hamarosan beköszönt az igazi meleg, kérdezte magában reménykedve. Mégis türelmetlen hangon szólította meg:
– Te mit keresel itt? Nem szégyelled magad? A gazdasszonyom az előbb vetette el a babot és a borsót, te meg kikaparod?
– Nem szándékosan! – hangzott a megszeppent felelet.
– Sajnálhatod is, mert nem vezet sehová ostoba kíváncsiságod! De ha már kitolakodtál a földből, áruld el, hová-hová ilyen sietősen?
– Látni akartam a napot, csak a hangod elriasztott – válaszolta halkan a bársonyköpenyes.
– A napot? – kiáltott fel a madárijesztő. – Bár én nem vagyok túl okos, azt azonban tudom, hogy a te nemzetséged nem kedveli. Vagy tévedek?
– Igazad van…Én kivétel vagyok, ezért nem ért meg senki. Testvéreim is gyakran gúnyolódnak rajtam. Szerintünk én vagyok a legbutább vakond a világon!
A madárijesztő csodálkozva ingatta a fejét. Eltöprengett. Az előbb még kioktatta, de eszébe jutott, hogy semmi szükség rá. Elnézően mosolygott egyet, és a fekete, vaksi szemekre pillantott. Kedvesnek találta őket. Ezért lágyabb hangon folytatta:
– Meglehet, hogy ők a buták, hiszen mindenki szereti és élvezi a fényt és a meleget.
– Tényleg? – nyílt tágra a vakond szeme. – Te vagy az első, aki nem csúfol ki.
– Á, csak az ostobák teszik. Miért csúfolnálak? Látod, itt állok egymagamban, és nem vagyok különösebben rémisztő. Pedig az lenne a dolgom. Foltos a ruhám, roggyant a kalapom, eső marja az arcom. Az öltözékem ebben segít. Mégse állhatok itt frakkban!
Amaz bólintott. Átérezte szavait.
– Viszont téged nem bánt senki, mert egyedül vagy. Ez nagy szerencse.
– Te tényleg azt hiszed, hogy jó magányosan várni a szemtelen madarakra? Hatalmasat tévedsz! Gyakran unatkozom, mert ők nem azért jönnek, hogy szóba álljanak velem.
– Erre nem gondoltam…
A nap egyre erősebben ontotta sugarait, és a kis vakond izzadni kezdett. Szeme is belefájdult a vakító fénybe. Érezte, hogy visszahúzódnia otthonába, de még mindig visszatartotta valami.
– Azt hiszem, most el kell köszönnöm! – mondta végül, amikor már nem bírta tovább. – Nem baj, ha felkereslek máskor is? Tudod, a beszélgetések miatt…
– Szívből örülnék neked, új barátom! Menj, mielőtt agyonperzsel a nap! – bólogatott a kert fura őre. – Csak arra kérlek, óvatosabban törj utat magadnak!
– Megígérem! Addig is vigyázz a madarakkal! – hangzott a távolodó válasza.
Hirtelen újra csend lett a veteményesben. Az ébredő nap rámosolygott a fákra és a bokrokra, amik rügyeket pattintottak válaszul. A madárijesztő szíve is átmelegedett, mert rájött, váratlan ajándékot kapott a vakond személyében. Ez az aprócska lény miatta jön majd el újra, mert nem törődik a hőséggel, sem saját kényelmével. Tudta, ennél szebb aligha történhet vele azon a tavaszon.
Kép forrása: Pinterest
