A sors új lapokat oszt – 8. rész

“Szia, Ákos. Sajnálom, hogy így alakultak köztünk a dolgok – és azt is, hogy nem tudhatom meg, miért. Megpróbálom elfogadni. Remélem, menni fog. A szoborparkban készült fotókra azért még kíváncsi lennék. Megmutatod?
– Szia. Meg. Nyomtattam is neked belőle. Holnap hívlak. Jó pihenést.”

A sorozat további részeit itt olvashatod


Másnap délutános volt, így jó szokásához híven egy kiadós reggeli és egy kis takarítás után futócipőt húzott, és elindult a szigetre. A lakástól is futhatott volna, ő mégis mindig sétált. Ez segített neki ráhangolódni a tíz kilométeres távra, és a csendes-kómás reggel után feltölteni a szívét a színes-zajos emberáradattal. Szerette nézegetni az utcán lézengő vagy éppen rohanó embereket. Amikor olyanja volt, még merész találgatásokba is bocsátkozott – vajon mi lehet a legboldogabb és a legszomorúbb dolog ennek az idős asszonynak az életében… Mindig azon töprengett, hogy hogyan lehetne segíteni másokon.

 
 

Gondolataiba mélyedve érte el a hídfőt, ahol majdnem mindig akadt egy futó vagy egy biciklis, aki a zebránál durván elsodorta. Már megszokta: olyan törékeny és apró, hogy van, hogy még a fotocellás ajtó sem “veszi észre”, ő meg bátran felkenődik a plexire. Erre az emlékre nagyot mosolygott, és még mindig fülig ért a szája, amikor elővette a telefonját, hogy beállítsa a Runtastic-ot. 

Ekkor azonban megcsörrent a kezében a kütyü. Ákos volt. Rögtön az arcára fagyott a mosoly, és még a lába is megremegett. “A csudába is, én szerelmes vagyok” – hőkölt meg a saját reakciójától, miközben megnyomta a zöld gombot. “Jó reggelt” – bökte ki egy kicsit komoran. “Igen. Nem, ma délutános vagyok, szóval, nagyon későn végzek… Nem, most kint vagyok a szigeten, épp kezdem az edzést… Jó, az ebéd jó lehet, egytől van egy szabad órám… Aha, az nekem is jó, ott nagyon fincsi vegán kaják vannak… Szuper, akkor ott. Szia – tette le a telefont, de még percekig csak állt és bámult a semmibe. 

Szerelmes. Eddig nem nevezte meg az érzést, maga előtt is csak mismásolt: tetszik, bejön, el tudnám képzelni vele… Alig tudta rávenni magát a futásra – hiszen így is majdnem katapultál a szíve a mellkasából! 

A végére mégis elégedetten és vörös fejjel szuszogva konstatálta: sikerült, megvan a szokásos két kör, és még jól is esett. Hazafelé kocogott: nem akart megfázni, és levezetésnek sem volt utolsó ez a kis döcögés.

A tusolás után visszapakolta a korábban előkészített nadrágot és pulcsit, és egy farmer ruhát vett elő – csini is legyen, meg ne is, munkába se legyen túl sok, de a férfinak is megragadja az tekintetét… kis híján úgy érezte magát, mint az okos lány a Mátyás királyos népmesében. Belebújt piros Converse cipőjébe, és robogott le a lépcsőn – késésben volt, ami amúgy sosem jellemezte.

A kis vegán falodát már jó ideje ki akarta próbálni – ezért jelnek vette, hogy Ákos pont ezt a helyet nevezte meg. “Egy újabb közös pont!” – sóhajtott elégedetten – “Ez a srác nekem lett teremtve.”

Annyira dobogott a szíve, hogy attól tartott, nem fog semmit hallani Ákos monológjából. Biztos volt ugyanis benne, hogy a férfi adni fog valami épkézláb magyarázatot arra, hogy olyan kurtán-furcsán dobta őt, ráadásul telefonon.

– Szia. A pultnál tudsz rendelni, én már rendeltem, és lefoglaltam ezt a jó kis helyet. Nem baj? – csapott bele Ákos zavarodottan.
Ömm, oké. Akkor mindjárt jövök – válaszolta, és egy kicsit örült is, hogy időt nyert arra, hogy lecsendesítse a szívét. Hamar visszatért Ákoshoz a kis szeparéba. Tényleg cuki helyet választott. Lehuppant a székre, és abban a pillanatban észrevette Ákos fotóit: a kővé vált múltat, és a jelent – saját magát.
Ahhoz képest, hogy én vagyok rajta, nagyon szép ez a fotó – ütötte el az ámulatát egy poénnal.
– Ahhoz képest, hogy én készítettem, ez egy varázslatosan szép fotó. Egy rettenetes múltú srác kamerájával, egy ragyogó csodalányról – sűrítette bele Ákos az összes érzelmét egyetlen mondatba.

Percekig hallgattak. Hol egymást bámulták, hol a képeket.

– Tudom, hogy nem vagyok egyszerű eset. Ezért sem akarok érzelmileg lehúzni és lelki terheimmel megfojtani egy olyan tiszta lányt, mint te. Vannak mély időszakaim. Amikor – terápia ide vagy oda – egyszerűen nem tudok megbocsátani magamnak és felszabadultan tovább élni – áradt Ákosból a szó, meglepve mindkettejüket.
– Nagyon örülök, hogy mégis itt vagy, és ezt elmondtad. Csak azt nem tudom, mi történt, hogy most mégis…
– Felhívtam a terapeutámat, tudod, már meséltem róla. Mi közben barátok lettünk, így viszonylag gyakran beszélünk. Meséltem neki rólad. Meg arról, hogy megint kísértett a múlt. Azt mondta, nézzek a fotókra, és hallgassam meg az üzenetét. Így is tettem. Mondjuk, amúgy sem tudtam aludni, szóval… na, mindegy. A lényeg, hogy eszembe jutott a mottóm… tudod, amit neked is mondtam. A megváltoztathatatlan múltról. És a jelen szépségéről, amely mellett nem szabad elmennem többé. Ezért vagyok most itt. Veled – zárta le a férfi a mondandóját, amely, akármennyire nem tervezte, egy lélegzetelállító szerelmi vallomássá alakult, és rezgéseivel betöltötte a kis helyet.
– Ez olyan szép – próbált mondani valami bátorítót a férfinak, de érezte, hogy minden szava olyan kicsi és erőtlen az előbbi vallomáshoz képest. Az étel ízletes és friss volt, bár ezt egyikük sem vette észre igazán. Húsz perccel később már az utcán búcsúzkodtak.
– Műszak után elmehetek érted? Jól vezetek, pfff – tért vissza Ákosba a fanyar férfi, bár ő is érezte, hogy ez amúgy egyáltalán nem volt vicces.
Bringával vagyok, és nem félek használni. Legyen inkább hétvége? – kacsintott rá huncutul, és az arcára nyomott egy puszit.
– Legyen! – intett Ákos, és még hosszan nézett a lány után.

Előző rész
Következő rész

fotó: Pinterest

 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here