A szivárvány alatt

Minden erejével küzdött ezért a szerelemért. Hol lágyan, hol kivont karddal, de folyton azt bizonygatta, hogy e nélkül számára nincs értelme a világnak. Pedig annak jelentőségét nem a szerelem adta meg, de akkor ő nem látott az érzésnél tovább.

Hat év és a végén egy sajnálom. A romantikus történetek nem így szoktak végződni. Kínhalállal büntetett volna minden írót, aki kitalálta, hogy egy kapcsolatnak lehet jó befejezése vagy a lobogó szerelem végén turbékoló galambokká szelídülnek a benne élők. Nem, a kapcsolat, legyen az csak együttélés, vagy a barátnői által annyira áhított házasság, egy idő után nem turbékolás, hanem színtiszta logisztika. Meg kell szervezni a gyerek napját, a munkát, a siránkozó szülőkkel törődni kell, mert eltávolodik tőlük az ember, nem beszélve a ritkán látott barátokról. Nincs ezekben a pillanatokban rózsaszirom eső és mécses-halom sem a kád szélén. Különben is a valóságban a gyertyák, ha a kád peremére folynak, ember legyen a talpán, aki a viaszt lelkesen kapargatja.

 
 

Hat év. Még a kritikus hetediket sem érte el a házasságuk. Olyan tempóban szürkült el, hogy nem ötven árnyalatot, hanem százötvenet is fel tudott volna sorakoztatni. Nem egy harmadik fél miatt, hanem önmaguk miatt lépett ki a férje. Ezt mondta. Túl korán találkoztak, és ő nem képes tovább ebben a semmiben tengődni. A semmiben azért volt egy kétéves kislány is, akit szeretett, de nem annyira, hogy feláldozza magát érte.

Boróka tulajdonképpen meg sem lepődött, amikor bejelentette, hogy külföldre megy, még nem dőlt el, hogy Malajziába vagy New Yorkba. Nem, elválni nem akart, csak újra akarta színezni a napjait. Így mondta. Mintha valami nyamvadt színező füzet lett volna az elmúlt időszak. Három évre szólt a szerződése és majd web kamerán tartja a kapcsolatot Kisborival, sorolta. A kislány különben sem látja gyakran, talán nem sínyli meg a kapcsolatukat a távollét.

Á, dehogy, gondolta a nő ironikusan. A gyereknek is jót tesz. Hogy a büdös francba tud egy apa ekkora baromságot mondani?

Gábor összecsomagolt és albérletbe költözött. Csak egy hónapra, mert utána már repült Amerikába. Heti egyszer bejelentkezett, pontosan csütörtökönként nyolckor és elcsevegett a lányával, aki alig figyelt rá. Kérésre puszit dobott, de apja nem volt több számára, mint egy film szereplője, akit a képernyőn lát.

Panna levette a gyűrűjét és a fiókba süllyesztette. Ő már nem házas volt, hanem egy nő, aki még nem vált el, de elhagyták, mert unalmas vele az élet. Volt ebben valami keserű igazság. Tényleg nem történt semmi, ami a mai világban számított volna. Nem főzött különlegességeket, nem sütött extra tortákat, horgolni és kertészkedni sem szeretett. Egyszerű nő volt.

Huszonévesen férjhez kell menni, mert akkor még viszik az embert, hallotta anyja szavait. Vitték és hagyták is. Azon gondolkodott, hogy a főiskola után miért nem akart valami mást, mint házasságot? Hol volt benne a becsvágy, amely előrelendítette volna? Így hetvenhat hónappal később már tudta, sehol. Üres volt és fénytelen. Pedig voltak álmai, de hagyta, hogy belerohadjanak a hétköznapokba. Nem hibáztathatta a férjét, mert ehhez a folyamathoz ketten kellettek.

Két és fél éve nem látta, nem kérdezett felőle. A csütörtöki bejelentkezések nem változtak, csak Kisborika nőtt meg, és néha dacosan közölte, hogy nem akar beszélgetni az apjával, mert mesét néz.

Egyik délután, amikor hullafáradtan érkeztek haza az óvodából, a kislány arról kezdte faggatni, hogy ő volt-e kisbaba. Hiába látta már ezerszer az albumokat, nem hitte el, hogy saját magát látja a képeken. Panna a komódhoz lépett, leemelte az egyik fotót, amelyen a kislány szemei voltak kinagyítva és megmutatta neki. Miközben a szája melletti anyajegyet vizsgálta, rájött, hogy a kép, amit a kezében tart, profi munka. Nem szokványos babakép volt, hanem egy földöntúli tekintetű kislány képe, aki az eget csodálja, amelyen egy léghajó száll éppen. A fekete-fehér kép századfordulós hangulatot árasztott. Abban a pillanatban jutott eszébe, hogy valaha még a fényképezés volt a hobbija. Egyszer nyert is vele, de aztán elsikkadt a gondolata is, mert túl sokan voltak a piacon, és mindenki fényképezett már, aki élt és mozgott a világban.

Kisborika hason fekve nézegette kétéves önmagát, ahol még hosszú haja volt, és azt kérdezte, hogyan mászott rá a képre. A nő nevetett, és nem válaszolt. A komód alsó fiókjából előkereste a gépet és minden előzetes töprengés nélkül lőtt párat a kislányról. A délutáni fény, ahogy bekúszott a kislány hajfürtjei közé, aranyfényt rakott rá.

Másnap már tudatosan készülve rá, egy csomó képet készített a közelben. Néhol fűszálakat, falon lévő lyukakat, máshol ásítozó gyerekeket örökített meg. Az egyiken egy kutya két lábon állt és egy tábla csokit fogott a szájában. A közeli padon üldögélő asszony táskájából lopta ki, ugyanis a nő elmélyülten telefonozott, és nem figyelt rá. A kutya tekintetében volt valami megkapóan egyszerű. Annyit mondott csak: figyelj rám, mert különben rossz leszek.

Heteken át fényképezett és egyre jobban belemerült a részletekbe. Lelkesedése szinte megszállottságba csapott át. Százával gyűltek a fotók, de a kutyás volt a legjobb. Azt beküldte egy pályázatra. Nem érdekelte, nyer-e, csak meg akarta mutatni a világnak, hogy mit látott egy mindennapi séta közepette.

Két hónappal később, amikor csörgött a telefonja és egy ismeretlen szám jelent meg rajta, nem akarta felvenni. Aztán kapkodva beleszólt mégis, már késésben volt az oviból. Egy férfi közölte vele, hogy a képe szenzációs, és szeretnék megtudni, vannak-e még hasonlói. Köpni-nyelni nem tudott, annyit válaszolt, százával. A telefonáló megkérte, hogy másnap fáradjon be a zuglói irodaházba és vigyen magával párat, amit jónak talál. Panna bólogatott, mire észbe kapott, hogy az nem látszik, és egy gyors igennel beleegyezését adta.

Az a pillanat volt az, amiről nem lehetett tudni, hogy egy hógolyó, ami lavinát indít el. Csak egy telefon, amellyel egy nő élete átalakul. Megszíneződik, ahogy a férje mondaná. A legviccesebb az volt, hogy a színt a fekete-fehér képek hozták. Filmmé álltak össze és ez a film már élete filmjeként pergett és esélyes volt az Oscarra.

Amikor bevitte a kiválasztott felvételeket, ketten nézték át a munkáit. Rá egy hétre munkát ajánlottak neki egy galériában. Azt mondták, elképesztően jó meglátásai vannak. Mindez hihetetlenül gyorsan zajlott. Panna csak kapkodta a fejét, és fél éven belül már egy olyan kör tagja volt, akik számítottak a fényképezés világában. Képeiből kiállítás nyílt egy belvárosi kiállító teremben. A megnyitó sikeresebb volt a vártnál, és új főnöke gratulált neki. Ő meg csak állt és nem tudta felfogni, miért csodálják, hiszen csak belenézett a gépbe és kattintott.

A megnyitó után, amikor a telefonjára pillantott egy ismeretlen számról üzent neki valaki. Ennyi volt benne: Büszke vagyok rád!

Se név, se egyéb azonosító. El is felejtette volna, ha másnap nem érkezik egy újabb üzenet. Egy kérdés:

“Volna kedved beszélgetni egyet? A Mirageban várlak kettőkor.”

A Mirage volt az az étterem, ahol megismerkedett a férjével. Fura véletlennek tűnt, hogy valaki épp odahívja. Az egész üzenetes játék gyerekesnek tűnt, mert az a valaki miért nem kereste meg rendesen? Miért maradt inkognitóban? Úgy döntött, felhívja, mert már nem kamasz, hogy ilyesmivel szórakozzon. Ám hiába hívta, senki nem vette fel.

Gyáva, gondolta magában. Egy vakrandira meg nem egy el az ember csak úgy. Mit hitt az az idegen? Hogy ő ilyen könnyen befűzhető? Mégse bírt nyugton maradni és másnap kettő előtt a Mirage közelében parkolva lesni kezdte az érkezőket. És úgy volt, ahogy szíve mélyén sejtette. Nem volt ez igazi titok. Gábor sétált be az étterembe és ült le az ablak mellé. Letelt a három év és megint a fővárosban volt. Tudott róla, követte az életét, bár a csütörtöki beszélgetések során semmi nem derülhetett ki, mert vele alig váltott pár szót. Egyszer, pár hete megdicsérte a haját, de ennyi volt. Akkor sem mondta, hogy hazajön.

Kiszállt a kocsiból, és szívdobogva indult az étterem felé. Már nem az a nő volt, aki három éve. Érezte, hogy zsibbadt ereibe visszatér a lüktetés.

A férfi felállt, amikor meglátta, és mosolyogva üdvözölte. Azonnal megjegyezte, mennyire csinos és mennyire sugárzik. Panna tenyere megizzadt. A férfi, akinek életében a szerelmet köszönhette, bókolt neki. Mindketten tésztát rendeltek, meséltek és három óra múlva Panna még mindig nem tudta, mit akar a férfi tőle. Nyugtalanul pislantott az órájára, majd nekiszegezte a kérdést.

– Miért vagyunk most itt? Miért beszélgetünk órák óta? – nézett a szemébe egyenesen.
A férfi zavarba jött.
– Nem is tudom, hogyan mondjam… – kezdte.
– Essünk túl rajta, mondd egyenesen! – válaszolta Panna tőle szokatlan bátorsággal. Önmagát is meglepte ezzel. Az elmúlt hónapok változásai alatt még nem tudatosult benne, hogy mennyire erős lett. Ott, asztal mellett, ahol valaha elkezdődött a kapcsolatuk, már nem a régi, bizonytalan nő ült.

Férje még mindig hallgatott.

– El akarsz válni? – szegezte neki a kérdést. Tudta, hogy nem kellene megkönnyítenie a dolgát, de már nem játszmázott.
– Igen – hangzott a válasz.
– Rendben. – Azzal felállt és ezzel az egy szóval hirtelen helyére került minden. Olyan felszabadító volt, mint, amikor a puzzle utolsó darabját beteszi az ember a helyére. Panna szívéről hegynyi szikla gördült le.

– Most mennem kell – mondta. – Majd küldd a papírokat!

Azzal sarkon fordult és megeresztve egy könnyű mosolyt, kilépett a napsütötte délutánba. Szabad volt. Már nem nyomta vállát a viszonzatlan szerelem, de a haldokló házasság súlya sem. Az eső váratlanul zuhogni kezdett. Amikor beszállt a kocsijába és elindult, arra gondolt, hogy nem sokára megjelenik majd valahol egy szivárvány, mert a nap továbbra is melegen ontotta sugarait a pesti aszfaltra.

fotó: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here