Amikor ordítani kellene, ő fut

Két évtizeddel ezelőtt, egy rémséges éjjelen a 21 éves, művészeti egyetemre járó Claire McFarlane meztelenül, vérző sebekkel feküdt egy párizsi kihalt utcán. Munkából igyekezett hazafelé, amikor egy férfi megtámadta, megerőszakolta és félholtra verte. Csak lélekjelenlétének köszönhette, hogy életben maradt: a dél-afrikai lány elhitette támadójával, hogy halálos beteg, és így is, úgy is meg fog halni.

 
 

A rendőrség nem igyekezett felgöngyölíteni az ügyet: hat évbe került, mire rács mögé dugták az erőszakolót, akit ráadásul három évvel később el is engedtek. Ez a tény, valamint az, hogy sokan őt hibáztatták a történtekért (minek sétál éjszaka az utcán, miért viselt szoknyát…?) arra késztette az időközben Ausztráliába költöző Claire-t, hogy felemelje a hangját az erőszak áldozataiért.

Elhatározta, hogy végigfutja a világot: minden országban fut 16 kilométert, és találkozik azokkal, akik életét hasonlóképpen tette tönkre egy erőszakos támadás. Utolsó állomása Párizs lesz: éppen húsz évvel az őt ért támadás évfordulóján teljesíti a távot.

Noha azt mondja, sokszor még ma is fél, a vele történtek pedig magánéletét is kedvezőtlenül befolyásolták, megpróbálja ezt az egészet valami jóra, maradandóra fordítani: átformálni a közvélekedést a nemi erőszakról, amely, tapasztalata szerint nem csak nőket, de gyerekeket, férfiakat és transzneműeket is gyakran ér.

Esete mindenképpen elgondolkodtató. Ha megtartotta volna magának a történetét, egész életében mérgezte volna a titok, a szégyen, a félelem. Ha beszélt volna róla, de csak gyűlölködve, átkozódva, akkor azzal csak gyűlöletet keltett volna. Így azonban, hogy bátran, tabudöntögető módon, építő jelleggel áll ki a világ elé, valami nagyon fontosat tesz: épít, teremt, létrehoz, változtat. Áldássá formálja a nyomorúságot.

Hajrá, Claire McFarlane! Érj célba, érj célt!

Fotó: Internet

Szerző: Kalla Tímea

 

 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here