Anya… Anyaaaa!

Amikor kislányként a babánkat ringatjuk, fésülgetjük, soha nincs benne a terhesség 9 hónapja, ami csak a celebek számára életük legcsodálatosabb időszaka. Azaz lehet, hogy másoknak is, de azért a többség számára hányinger, lábdagadás, vizsgálatok, eldeformálódott test, idegen valami érzete odabenn és nem kevés félelem. (nem, nem általánosítok…)

Szorongás a szüléstől, hogy jó anya leszek-e, jól csinálom-e? Mi van, ha elrontom, ha majd nem szeret eléggé, ha nem jó úton terelem? Bennem még az az elkeseredett gondolat is megfészkelt, hogy tudom-e majd szeretni. Ez utóbbi cseppet sem természetes, csak nem szeretjük az ilyen kényelmetlen kérdéseket.

 
 

Amikor kislányként megetetjük a babánkat, felöltöztetjük, a baba egyszer sem nyafog, nem toporzékol, nem beszél vissza. Kamasz-baba meg nincs, aki majdan kemény bírálatokat fogalmaz meg, cirkuszol, versenyezni próbál velünk vagy egyszerűen kimondja, hogy már régen nem vagyunk király anyák vagy anyakirálynők.

Mégis kislánykorunk első pillanatától kezdve készülünk az anyaságra. Figyelünk, megjegyzünk, elraktározunk. Hasonló módon dicsérünk, elismerünk, ahogy láttuk. Hosszú ideig csodálatosnak látjuk anyukánkat, ahogy a gyerekeink is bennünket. Szépek vagyunk kócosan, félálomban, foltos ruhában, szakadt cicanadrágban.

Majd lassan leesünk a piedesztálról. De nem gond, mert idővel visszakapaszkodunk. Ez is az anyalét szépségei közé tartozik.

Észrevétlenül bekopogtat a felnőttkorunk, amikor szétnézve magunk körül, tapasztaljuk, hogy minden osztálytársunknak van már gyereke, sőt több is. És az a sejtelmes késztetés, aminek magyarázatát nem értjük, elindul bennünk. Is. Nem gondolunk semmi másra, csak a jó illatú kisbabára, akire vágyunk.

Anya, anyaaa! Milliószor felhangzik. Ha bosszankodunk, ha idegesek vagyunk, ha elegünk van, akkor is halljuk és minden rezgésből tudjuk, hogy fontos, vagy épp nem lényeges a jelenlétünk, szavunk. Mégis ugrunk. Intézünk, megoldunk, ölelünk, vigasztalunk.

Anya vagyok. Ennél jobb szerep aligha van. Voltam már takarásban, a függöny mögött, de Oscar-díjat nem kapó, eszméletlenül jó főszereplő is. Sikerült kudarcot vallanom, sírnom, amikor mindenki aludt. Nézegettem apró ajándékokat, amiket anyai mivoltom miatt kaptam.  Lestem, hazaér-e időben, közben meg úgy tettem, mintha halál laza lennék.

Kiabáltam már sokat, sok helyen és megesett, hogy rácsaptam a gyerekemre, mert a szó kevés volt. Hallgattam tanácsokat, amelyek mindenkinél beváltak, csak nálam nem. Tagadtam nehéz érzéseket is, mert ki nem mondhattam őket. Elhallgattam, hogy fáj valami, szenvedtem a tehetetlenségtől. Mérlegeltem eleget, hogy jó-e, amit teszek… Sokszor tévedtem, hibáztam, de még többször örültem, mert olyan szeretetet éltem meg, amelyhez nincs fogható.
Ez nem közhely.

Lehet szeretni lángolóan, szenvedéllyel, féltőn, óvatosan és még ezer módon, de ahogy a gyerekemet szeretem, ahhoz kevés szó illik.

A legfontosabb, amit az anyalét megtanított az az elfogadás. Annak megértése, hogy a gyerekem nem az én utamat járja és jaj, annak, aki ezt szeretné. Meg kell engednem, hogy a csalódások fájjanak neki, hogy észre térítsék. Nem védhetem meg mindentől, mert nem ezért vagyok. Az ő védelmét csak a saját szíve, lelke és a hozzáállása képezheti.

Így Anyák napján én köszönetet a saját gyerekemnek szeretnék mondani, mert általa lettem az, aki vagyok. Hálás vagyok minden pillanatért, könnyért, szomorúságért és nevetésért. Aztán egyszer majd megnézem, hogy sikerült-e úgy szeretnem, ahogy elterveztem.

Talán… És akkor már tudni fogom, ha semmi más nem történne, ezért érdemes volt élnem.

 

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here