Az utóbbi időben egyre több cikk jelenik meg arról, hogy a nevelés vagy épp nem nevelés miként alakult át a 21. század első felében. Sok cikkíró magyarázza a társadalmi változásokat, sokan elmondják, hogy a megváltozott körülmények hozták magukkal azt, hogy szinte a feje tetejére állt a társadalom a nevelés terén. A nevelés és a változások mindig kéz a kézben jártak, de talán eddig soha nem tapasztalhattunk ilyen gyökeres kifordulást megszokott értékrendből.
A mai anyák igen nagy hányada a nevelést, a törődést úgy értelmezi, hogy a gyerek helyett mindent meg kell csinálnia. A gondoskodás, odafigyelés, a szükségletek kielégítése a szülői lét velejárója. Amikor gyermeket vállalunk, akkor sejtjük, hogy nem lesz díszmenet minden napunk, de ezt nem bánjunk, mert a gyerekünkhöz való kötődés és a szeretet mindenért kárpótol bennünket.
A mai világban nem erről van szó. Anyarabszolgák bújtak elő a földből, akik minden téren alárendelik magukat a gyerekeik akaratának és szükségleteinek. Semmilyen módon nem mernek ellent mondani nekik, pláne tiltani. Ezt hangzatos szólamokkal magyarázzák. Fantasztikus teóriák keletkeznek arról, hogy a gyereket nem szabad elnyomni, hagyni kell, hogy minden helyzetben érvényesítse az akaratát, kifejezze az érzelmeit, hogy megélje az örömeit, bánatait és ne korlátozódjon semmiben. Természetesen a választás szabadságáról sem szabad megfeledkezni.
Hiszen minden helyzetben választás elé állítjuk őket. Nem gyerekeket nevelünk, hanem kis, elkényeztetett felnőtteket, akinek szabad mindent. Dönthetnek akkor is, ha nem értik, miről van szó, kifejezhetik a nemtetszésüket bármikor, csak épp azt nem tanulják meg, hogy hogyan kell késsel-villával enni, hogy a többi gyerek nem azért van, hogy ők kitöltsék rajtuk a rosszkedvüket. Esetleg azt is jó lenne elfogadni, hogy türelemmel ki kell várnia a sorát, legyen az bárhol is.
Nyugodtan mondhatjuk azt, hogy a gyereknek kell alkalmazkodnia a felnőtthöz. A felnőtt tudja, hogy mi a jó a gyerekének. Igen, kell, mert az élet nem csak a felhőtlen örömökből áll. Igenis léteznek helyzetek, amikor önuralmat kell tanúsítani, amikor unatkozunk, amikor hosszú a sor, amikor türelmetlenné válunk, haragszunk, vagy velünk szemben nem viselkednek megfelelően. De azért vagyunk emberek, hogy tanult viselkedési formák alapján kezeljük, toleráljuk a helyzeteket.
A gyerekeknek adott mérhetetlen szabadság és választási jog azzal a felelősséggel is jár, vagy járhatna, hogy megtanítsuk őket arra, hogy vannak kötelességeik, nem csak jogaik. Vannak olyan feladatok, amelyeket nekik kell ellátniuk. Olyanok, amelyek az életkoruknak megfelelnek. Lehet haragudni, ki szabad mondani, ha valami rossz, de nem mindig és nem akárhogyan.
Ma a szülők nagy része annyira fél a gyerekétől, attól, hogy majd nem szereti őt, ha tilt, hogy a NEM szót száműzi a szótárából. Azért, hogy elkerülje a konfliktust, nem tanítja meg, hogy hogyan tartson rendet a szobájában, hogyan pakolja el a cuccait, hogyan törődjön az iskolai feladataival és urambocsá’ azzal is, hogy segíthetne otthon.
Anyarabszolgák korát éljük,
akik nemhogy nem mondanak nemet, hanem ezt meg is indokolják. A gyerek fáradt, sok a tanulnivalója, különórája. Igen, ez a gyakran így van. A szülő vajon nem fáradt? Ő lelkesen ér haza és teszi azt, amire nem tudja megtanítani a gyerekét, mert az nem hallgat rá? Hagyja, hogy a gyerek ne vegyen a kéréséről tudomást. Hagyja, hogy a szavát, az elvárásait semmibe vegyék.
Ezzel nem lesz több a gyerek szemében. Azzal sem, ha kiszolgálja, alárendeli magát, és közben fennen hirdeti, hogy mindezt a szeretet nevében teszi. A gyávaság óriási méreteket ölt. Már a 6-7 éves gyerek teljes mértékben uralkodik a szülő felett, aki bárgyún mosolyog, ha gyerek rárivall, hogy ő oda nem megy, ő nem várakozik, ő szeretne valamit cserébe azért, mer hajlandó a postán álldogálni 15 percet. És a sok szülő ezt úgy éli meg, hogy a gyermeke fantasztikus áldozatot hoz azért, mert türelmes, mert méltóztat úgy viselkedni, ami a normális vagy a természetes lenne. Azt sem tudja, hogyan jutalmazza, mert a gyerek, mint valami földi istenség kibírta az unalom perceit.
Az ilyen szülő belül mit érez?
Hogy ő csillagos ötösre tejesített? Valószínűleg igen. Pedig ezt soha el nem érheti. Nem is kell. Nem kap érte jó jegyet, ezt idővel majd észreveszi. Viszont tapasztalni fogja értetlen arccal, hogy egyre többet követelőzik majd a gyerek, egyre nagyobbak lesznek az elvárásai és a kamaszkor előre haladtával csúnya módon szembesíti azzal a jól idomított cselédet, hogy semmiben nem elég jó. Nagyon tud ez fájni.
A gyerekből nem szabad rabszolgatartót faragni.
A szeretet nem azért szeretet, mert mindent megenged. Azért az, mert elfogad, mert törődést nyújt, mert átérzi a jót és rosszat, de nem azzal, hogy takarítónőt, szobalányt csinálunk magunkból. Azért szeressen a gyerekem, mert ez vagyok? Mert az ő kényelmét biztosítom akkor is, ha nincs rá szüksége?
A gyerek öltözzön fel egyedül, és 8 éves korában ne az ágyban húzza rá az anyuka a zoknit a szerelmetes kisfiára, mert annyira sajnálja, hogy iskolába kell mennie. Neki nem kellett? Neki nincs munkahelye? Vagy ott a főnök habos kávéval és hátmasszázzsal várja? Nem hinném. Vajon miért nevelünk ma a felnőttkor elvárásai ellen? Hogyan fog boldogulni egy olyan gyerek, akinek soha semmilyen tettéért nem kellett felelősséget vállalnia? Milyen ember lesz abból, aki azt hiszi, hogy a szolgatársadalom közepén ül és őérte ugrál mindenki?
Mivé lesz az a gyerek, akitől nem várnak el bizonyos dolgokat?
Vagy nem tanítanak meg neki alapvető viselkedési normákat? Nem születünk úgy, hogy tudjuk, mi a jó és a rossz. Meg kell tanulnunk azt, hogy van magántulajdon, hogy lopni nem szabad, és hogy a hazugságnak következményei vannak. Ha munkánk hiányos, trehány, akkor nem remélhetünk dicséretet és nem mondhatjuk azt, hogy bocs, de ma nem volt kedvem dolgozni. Senki nem szalad felmenteni bennünket, ahogy a mai szülő teszi folyton a gyereke esetében.
Ha tesze-tosza, nyavalyás, pipogya gyereket nevelünk, akik nem akarnak majd dolgozni, akikben nem lesz felelősségérzet, nem lesz az emberek iránt elkötelezettség, akkor ez a társadalom nagyon mélyre fog süllyedni. És akkor tilos lesz azt mondogatni, hogy rossz a világ, nincs tisztelet, nincs elfogadás vagy épp megértés. Honnan a csudából lenne, ha nem tanítottuk meg ezeket? Kapjunk már a fejünkhöz és ne elméleteket gyártsunk arról, hogy milyen jó, hogy a mai gyerekek szabadok és feladat nélküliek!
Valódi felnőttek kellenek! Olyanok, akik tényleg azok. Akik mernek NEMet mondani, vállalják a vitákat és azt, hogy talán ideig-óráig nem szól hozzájuk a gyerekük.
Fel kell nőni ehhez a feladathoz, ahhoz, hogy nevelni merjünk. BÁTORSÁG!!
fotó: Pinterest
