Az eltűnt illat nyomában 3. rész – Körhinta

A történet előző részeit itt olvashatod

– Emlékszem erre a ruhádra – mondja, miközben az arcomba lógó tincseket simítja a fülöm mögé, rendkívüli gondossággal. A mozdulatait az ujjai simogatása kíséri, amitől végigfut a gerincem összes idegén valami megmagyarázhatatlan.

– Akkor volt rajtad – folytatja – mikor elmentünk vacsorázni a kedvenc olasz éttermünkben, utána pedig felsétáltunk a kilátóhoz, hogy megnézzük a város fényeit. Akkor is elképesztően állt rajtad – vigyorogja el magát.

 
 

– Eltettem emlékbe – vallom be zavarodottan, pedig úgy terveztem erről soha senki nem szerezhet tudomást. Itt percek alatt dőlnek be az elveim, utálom, hogy a vesémbe lát. – Mesélj, miként alakultak a dolgaid azóta, hogy nem láttalak! – terelem a beszélgetést gyorsan másik mederbe, miközben egy teljesen idegen dimenzióban létezem valahol a szürrealitás határán. Álmodom, vagy tényleg ez a valóság?

Öt hosszú év. Munkáról, vállalkozásról, barátokról, utazásokról, megcsalásról, hűtlenségről, kétségekről, kalandokról szólnak a történetek. Olyan természetességgel, mintha csak egy félbemaradt beszélgetés fonalát fűznénk tovább, amit tegnap felejtettünk a kandalló melletti széken.  Észrevétlenül csúsznak át az idősíkok a jelenről a közös múlt szálaira. Előkerülnek a poénok, a nagy sztorik, kettőnk által beszélt kiváltságos nyelv, titkos félszavak és mögöttük a tartalom.

Kávéillat, nevetés, apró érintések, édes nosztalgia szappanbuborékja borul ránk, megszűrve a külvilágot. Csak az idő folyik kérlelhetetlenül tovább, hozva magával a távozást.

Sétálunk ismét. Lassú, komótos léptekkel fékezzük az utat, amit együtt teszünk még meg. Csukott szemmel is le tudnám rajzolni a teste körvonalának elhelyezkedését az enyémtől, ahogy mellettem sétál. Megérkeztünk. Keze a derekamhoz ér, szorosan magához húz. Szemtől szemben állunk egymás tekintetében, levegőt sem merek venni, hátha a lélegzetemtől növekedne a távolság közöttünk. Bár inkább egyre csökken. Elemi erővel vonz a lénye, a mellkasomba egy kolibri szárnya verdesi az ütemet, száguld az egész világ körülöttem, miközben a lehető legszilárdabban állok.

Megcsókol.

Csak úgy, ahogy ő tud. Tűzzel, férfias mohó vágyakozással, kérlelhetetlen szenvedéllyel.

A körhinta ilyen. Botladozó lábakkal szállsz le róla, szédülsz, forog minden körülötted jó ideig, magad sem érted hogyan bírod ki. Mégis elvarázsol.

Megölel, halkan a fülembe súgja:

-J elentkezem még!

Aztán eltűnik, mint egy illúzió…

Folytatjuk…

Grózer Zsuzsanna
Igazán női szemmel tekintek az engem körülvevő világra. A történéseket a legtöbb esetben az érzelmi szűrőmön keresztül figyelem és engedem be. Tárolom, értelmezem, megélem és érlelem magamban, amíg írás formájában meg nem tudom osztani az Olvasókkal.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here