Az én apám

Apám nem tologatott engem az utcán menő babakocsiban, nem pelenkázott, nem mosogatott. Egyáltalán nem tett olyan dolgokat, ami valaha csak a nőknek jutott. Nem rajongott körül és nem voltam a hercegnője sem.

A lánya voltam, az elsőszülött gyereke. Hogy örült-e nekem, nem tudom. Befelé forduló, érzelmeit mélyen elnyomó ember volt. A haragját azért ismertem. Féltem is tőle olykor. Ha feldühítették, nem volt jó a közelében lenni. El is kerültük. Kezében a pálcát láttam néhányszor. Éreztem is.

 
 

Tekintetével oly módon tudott fegyelmezni, hogy csúnya szó el nem hagyta a szám. Tudtam, mit vár el tőlem. Nem volt sok, amit szeretett volna. Soha nem mondta ki, mert valaha nem volt szokás mindent egyenesen közölni. Lehetett másképp is tudatni a szeretetet, a figyelmet és a büszkeséget. Nem mondom, hogy ez jó volt, de akkor más nem létezett ott, ahol én éltem. Nyesegette rendesen törékenyen bontakozó egyéniségem. Sok vadhajtásom nem volt.

Mindig bizonyítani akartam neki. Megmutatni, hogy jobb vagyok minden ki nem mondott elvárásánál. Ölelést, dicséretet a részéről nem várhattam. Nem tudta kimondani. Az érzéseit nagyon mélyre áshatta, mert gyengédséget tőle nem tapasztaltam.

Véletlenül sem mondta, hogy ne olvassak folyton, mert árt a szememnek. Ez anyám kedvenc mondata volt. Most mosolyogva írom le, mert elképzelhetetlen, hogy valaki ma megpróbálja az olvashatnékot visszafogni.

Szinte soha nem utaztunk sehová. Csak ha cipő kellett vagy ruha, mert a szomszéd város ebből a szempontból a mennyország volt. Bizsergető volt felébredni azokon a reggeleken, amikor a busz bevitt a nagyvárosba. Kora reggel volt, de nem bántam. A boltok nyolckor nyitottak és kislányként minden üzlet kirakata számomra maga volt a varázslat. Egyik alkalommal kiválasztottam egy világoskék, visszagondolva cseppet sem mutatós szandált. Nagyon kényelmes volt. Anyám másikat akart. Egy csinos pirosat. Tízévesen alig bontakozó akaratommal ragaszkodtam a választásomhoz. Persze a másik is vonzott. Erre apám csak a maga csendes módján annyit mondott: mindkettőt. A boldogságot, amit éreztem, a szavak nem adják vissza. Pedig csak két szandál volt.

Apám jelen volt az életünkben. Nem babázott velem, és nem lehetett kifesteni az arcát játékból. Isten ments, hiszen bohócot nem csinált volna magából senki kedvéért. Másoknak meg amúgy sem kellett megmutatnia, hogy jó apa. Eszébe sem jutott bizonygatni.

Később, kamaszként még inkább vágytam az elismerésére, a kimondott jó szóra, de sose kaptam meg. Mégis minden tettével, mondatával irányt mutatott. Erőt adott. Láttam mindennapi küzdését. Tudtam, hogy soha nem ad fel semmit. Olykor haragudtam rá, hogy nem érti meg, hogy lányként kevesebb erőm van, mint az öcsémnek. Ritkán fogadta el. Nem volt divatos puhának és szánalmasnak lenni. Ha kiabált, ha mérges volt, összerezzentem, eszembe sem jutott feleselni.

Élete vége felé keveset voltam mellette. Pedig én amolyan apás lány vagyok. Mégis volt köztünk valami ki nem mondott szeretet. Csak egyszer hagytam, hogy csalódjon bennem. Akkor már hetek óta nem akart élni. Nem evett semmit. Úgy döntött, éhen hal. Csendesen kérleltem, de elfogadtam, hogy nem akar élni. Egyik nap, amikor már rettenetesen gyenge volt, mégis úgy döntöttem, nem hagyhatjuk. Vitessük be a kórházba, súgtam anyámnak. Meghallotta.

Rám nézett, erősen megmarkolta a kezem.

– Oda ne! Megígérted! – suttogta erőtlenül. Valóban ígéretet tettem pár héttel azelőtt. Majdnem megszegtem. Lehajtottam a fejem. Nem sírtam.

Még két hétig élt.

Szívemben most is.

fotó: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here