Mirkó tizenkettő múlt, és pontosan olyan, mint a többi kamasz. Tüskés, magába húzódó, és legtöbbször csak akkor kedves, amikor pénzre van szüksége, gondolta Mara, amikor felébredt. Szeret az apjánál lenni, talán a nagyobb szabadság miatt, de vele is elvan, csak ne nyúzza a tanulással. Egyszerűen semmi nem érdekli mostanában, ami fontos lenne szerintük, csak a telefonja, időnként a sport és a többiről nem tud anyaként semmit. Mara felsóhajtott. Nem törődik vele eléggé, ezt érezte, annyi minden volt mostanában. A munkahelye, az osztálytalálkozó, a betegség, és egyszer sem tűnt fel neki, hogy hagyta kicsúszni keze közül egyszem gyerekét. Mielőtt azonban az önvád mocsarába süllyedt volna, eszébe jutott az este. Jó is volt, meg nem is. Voltak benne semmihez nem hasonlítható magasságok, de egészében véve hármast adott volna rá.
A legnagyobb baja mégis Emese volt, leszámítva Gábort, akit nem lehetett bajnak nevezni, annál sokkal összetettebb volt a kérdés. Hogy miként érez barátnőjével kapcsolatban, maga sem tudta megmondani. Gyűlölte, szerette, megértette, de haragudott is rá. Legszívesebben megtépte volna, közben meg tudta, hogy talán maga sem cselekedett volna másképpen, ha szerelmes lett volna abba, akibe sose szabad: a legjobb barátnő pasijába.
Feltápászkodott, és tükörbe nézve látta, már nem olyan friss, mint húszévesen kétórás alvás után. Most bőven kellett hideg vizet locsolnia az arcára, a maradék smink se mutatott jól, és sejtette, hogy csak egy újabb adag vakolattal tudja majd eltüntetni az est karikáit. A tükörkép lassan tisztult, nem úgy, ahogy az érzései, amelyek homályosan keringtek a szívében. Be kell mennie a kórházba, ehhez kétség sem fért, de lába nehezen engedelmeskedett. Beállt az zuhany alá és megpróbálta rendezni a gondolatait. Folyatta a vizet, és hosszan dörzsölte arcát, de a törülköző puhasága most nem segítette a frissülést. Majd telefonja után nyúlt, és két üzenetet pillantott meg. Az egyiket a fia küldte, és kérte, hadd maradjon még az apjánál, mert lemennek a Balatonra, és ahhoz nagy kedve van, a másikat Gábor. Ez utóbbiban csak annyi volt, hogy alig várja, hogy lássa, és ébredés után hívja fel azonnal, addig nem zavarja. Elmosolyodott, és rég tapasztalt örömmel nyúlt a szekrénybe, hogy keressen valami csinos pólót. Szép akart lenni, annyira, mint még soha. Annyira, mint azok a nők, akik azt remélik, szerelmük sose fog másra nézni. Ettől az érzéstől elszorult a szíve… Mi a fene van vele? Kapaszkodni akar a fiúba? Eddig is megvolt nélküle, most miért ne tudna tovább élni úgy, hogy nem marad vele? Ez baromság, súgta a kisördög. Hiszen új lehetőséget kapott. Élnie kell vele? Nem erre vágyott egész életében? A rohadt életbe, minden olyan nehéz…
Amikor elkészült, írt egy gyors üzenetet hívás helyett a fiának, és persze, hogy hagyta, hogy Mirkó jól érezze magát, majd Gábornak is megírta Emesét, azzal felkapta a táskáját. Majdnem elindult, amikor érezte, hogy szája egészen kiszáradt. Megivott két pohár vizet, és nagy levegőt vett. Csak a parkolóban jött rá, hogy a másik táskájában maradt a kocsikulcsa. Nem volt ereje visszacaplatni, inkább megvárta a buszt, ami a kórház előtt tette le pár száz méterrel.
Minden kekeckedés nélkül beengedték, és a rideg, üres falak között úgy sietett végig, mint aki menekülne. Nem hozott semmit, jutott eszébe az ajtóban, ahol finom kopogással jelezte, hogy bemenne. Négyágyas szobában feküdt Emese, akinek arca nem derült fel, amikor meglátta.
– Hogy vagy? – kérdezte tőle közelebb lépve, enyhe mosollyal. Egyik karja és lába gipszben van, de arcán nem látott zúzódást vagy sebet.
– Csodásan! Hogy lennék? Eltört a bal kezem és a lábam két helyen. Az az átkozott osztálytalálkozó miatt – hördült fel a lány, de a másik ágyon fekvő hölgyet nem zavarta, mert meg se moccant.
– Emlékszel rá, mi történt?
– Nem, de nem is érdekel. Azt hittem, előbb bejössz, elvégre…
– Elvégre mi? Most veszekedni akarsz velem? Elfelejtetted, hogy nem vagy szent?
– Nem számít, hogy milyen vagyok! Majdnem meghaltam, és te nem voltál sehol, mert Gáborral enyelegtél… Együtt kellett volna hazamennünk, ahogy érkeztünk. Miért kellett neked máshogy dönteni?
– Emese, nem értem, miért vádolsz engem ostobaságokkal? Egyikünk se szent, de itt vagyok. Te tettél nekem keresztbe! Megtettél mindent, hogy ne lehessek azzal, akit szeretek, és most támadsz? Nem érzed, hogy mennyire igazságtalan vagy?
A beteg elfordította az arcát. Kifelé bámult az ablakon, és szorosan összepréselte ajkait, mintha attól tartana, hogy olyasmit mond, amit nem lenne szabad.
– Mi lett a kocsiddal? A másik volt a hibás? Sajnálom, ami történt veled, de azt nem sajnálom, hogy nem úgy döntöttem, ahogy neked tetszett volna.
– Ne sajnáld! Igazad van, egy barátság legyen az akármilyen, nem fontos, ha bejön a képbe egy pasi…Ismerem ezt.
– Megint undok vagy! Máskor is találkozgattam fiúkkal, olyankor biztattál…
– Tudod – forgatta a szemét Emese, – unom már az összes szerelmes szart. Ha nem bánod, akkor aludnék egy keveset, mert ha hiszed, ha nem, karamboloztam az éjjel.
– Jó. Értelek, azaz nem, de elmegyek…Ha szükséged van valamire…
– Ha szükségem lesz, okvetlenül szólok. Hátha tudsz segíteni, amikor épp nem mással vagy elfoglalva.
Mara elfintorodott. A keserű és éles hang a szívébe döfött, de tudta, hogy barátnőjének nincs igaza. Vitatkozni azonban nem volt értelme. Látszott a másikon, hogy utálja őt, és látni se akarja. Vetett még egy pillantást a begipszelt lábára, amely combtőből fehér volt, és szeme sarkában könnyekkel szinte kifutott a kórteremből.
– Maga aztán nem kímélte a látogatóját! – szólalt meg a szomszédos ágyon fekvő, mire Emese olyan dühös pillantást vetett rá, hogy menten elhallgatott.
Pokolian mérges volt Gáborra, Marára, az egész életre, arra az időszakra, ami vár rá, és arra is, hogy bármit tett, nem sikerült a szerelmeseket eltávolítania egymástól. Pedig mennyivel jobban állt rajta a piros ruha. Jó, nem tökéletesen, de Marán sem, hiszen hiába fogyott, nem lett modell.
Mara megállt a folyosón, hátát a hideg falnak támasztotta, és hagyta, hogy könnyei eleredjenek. Szíve tele volt aggódással, félelemmel, és abban a pillanatban, ha megkérdezte volna egy varázsló, mit szeretne kezdeni az életével, biztosan nem tudott volna jó választ adni. Felborult a megszokott langyos semmi, és már ez is felkavarta, nem beszélve arról, hogy úgy érezte, Mirkó nem akar majd vele menni. Ebben egyre biztosabb volt. Hagyja itt? Mondjon le róla a legrosszabb időszakában, a kamaszodás kezdetén? Milyen anya lenne ő akkor? Maradjon és hagyja, hogy a múlt valóban múlt legyen? Ne gondoljon többé arra a fiúra, akit mindig szeretett? No, és ott volt Emese is, aki… Á, mindegy, hajtotta le a fejét, és elindult kifelé a nagy üvegajtón, amely tárva-nyitva volt, hogy beáradjon a langyos tavaszi levegő és a megnyugtató napfény.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
