Másnap reggel, amikor Milán kinyitotta a szemét, majdnem elmosolyodott, mert a napfény, egy aranyszárnyú bülbül csippantására ébredt. A madárka az ablakban üldögélt és befelé bámult. Még soha nem látott bülbült, de sejtette, hogy Bali kedvenc madara kukkantott be hozzá azon a reggelen.
A sorozat többi részét itt olvashatod
Mielőtt azonban vizsgálgatni kezdte volna, eszébe jutott, hogy már az is csoda, hogy átalhatta az éjszakát. Egy finom kávéért fél karját odaadta volna, de a ház üres volt, és a közelben sehol nem szolgáltak fel egy jó kis presszókávét.
Lezuhanyozott, amitől megújulva érezte magát. Az járt a fejében, hogy nem köszön el senkitől, csak hagy egy üzenetet a tulajnak meg a szép Tanianak, és le is lép perceken belül. Egyetlen embernek akart csak szólni, mert úgy érezte, ennyivel tartozik neki, ez pedig Sanyi, azaz Alex apja, Mr. Big volt. A férfi kezdettől fogva jó szívvel volt iránta, ő meg nem hálálta meg a segítségét, ez már biztosnak látszott. Úgy tervezte, még beoson hozzá és tisztázza a helyzetet, mert piszok rossz érzés volt átverni őt. Ezzel persze kockáztatta a találkozást Madarásszal, de hát akkora a szálloda, hogy nem valószínű, hogy reggel nyolckor belebotlik. Valószínűleg már mindent kiderített róla, talán csak azt nem, hol lakik Balin.
Vajon mit gondolhat Mirella? Bántotta, hogy el kell mennie, és az is, hogy a lányt is becsapta. Talán meg fog neki bocsátani egyszer… Ez persze csak ámítás volt, mert a lány valószínűleg soha többé nem akarná látni, ha elmegy szó nélkül. A legfurább ebben az egészben az volt, hogy egyszer sem kérte el tőle a telefonszámát. Mégse akart szó nélkül felszívódni, ezért úgy döntött, ír neki pár sort, mert úgy tisztességes.
Milyen fantasztikus lett volna Mirellával bejárni a szigetet, kirándulni az úszó templomhoz, meglátogatni az állatkertet és a teaültetvényeket… Ehelyett maradt a szökés és a búcsú.
A barna, fonott komód alsó fiókjában talált pár üres lapot és csak néhány sort firkantott rá. Annyit, hogy sajnálja… Sajnálja, hogy el kell mennie. Kérte, hogy ne mondja el senkinek, hogy ő eltűnik. Reméli, hogy megőrzi rövid ismeretségük emlékét és nem gondol rosszat róla. Ha máskor, máshogyan találkoztak volna, akkor ő lenne a legboldogabb egy ilyen lány mellett. De talán egyszer, valamikor…
Sejtette, hogy a lányt nem nyugtatja meg, és amikor eszébe jutott gyönyörű mosolya, belesajdult a szíve. Mégsem volt ideje holmi szívfájdalmakra pazarolni az időt, cselekednie kellett. Bedobálta cuccait a fekete utazótáskába és hátára vette. Az ágy szélére tette a bérleti díjat, és egy cetlin megköszönte a lehetőséget. Azzal hátra se nézve kiballagott az ajtón.
Hát ennyi volt az itteni élet, mondta magának. Felpattant a robogóra, amit szintén le kellett adnia, és nem sokkal később már taxival robogott a Maya Biruhoz. A szépséges szálloda nem ébredezett még. A recepciós lány nehezen értette meg, hogy csak pár percre szaladna be, Mr. Biget keresi. Végül egy gyors telefon után hagyta felmenni az irodába.
Mr. Big gyűrött arccal, borostásan nézett rá, amikor benyitott.
– Gondolom, elköszönni jöttél – mondta neki minden formaság nélkül. – Már azon is csodálkozom, hogy visszamerészkedsz…
– Igen, uram, úgy látom, kitalálta a dolgokat…
– Édes fiam, nem vagyok vak, sem bolond. Összeállt a kép, és közben magam is rájöttem egy-két dologra. Nem irigyellek.
– Majd megoldom valahogy. Kérnék azonban egy szívességet!
– Sejtem, hogy a lányról van szó.
Milán zavarba jött. Nem gondolta volna, hogy a férfi ennyire átlát rajta.
– Itt hagynék egy levelet, odaadná neki? Nem akarok szó nélkül elmenni.
– Persze, fiam, de miért nem hívod fel?
– Ha hiszi, ha nem, nincs meg a száma, és talán jobb lesz így.
– Ahogy gondolod. És megvan már a terved, hogy hová tartasz?
– Meg, de ezt nem árulom el. A világ végén leszek, és azon töröm a fejem, vajon hogyan ment tönkre az életem egyik napról a másikra.
– Megértelek, de hátha idővel minden rendbe jön… Én is voltam már pokoli nagy pácban, és lásd, most itt vagyok, és akárhogy nézzük, nem a világ legrosszabb dolga egy szállodát irányítani, még akkor sem, ha nem mindig sima ügy.
– Köszönöm, uram, mennék is! Kérem, hogy nézze el nekem az elmúlt pár nap kavarodását, és adja át a levelet Mirellának.
Mr. Big felállt és közelebb lépett hozzá.
– Sajnálom a történteket, és azt kívánom, találd meg a helyed a világban.
Azzal kezet nyújtott neki, érezhetően legszívesebben megölelte volna, de csak a levelet tette le az íróasztalra.
– Viszlát! – mondta Milán és már fordult is ki, remélve, hogy akad várakozó taxi a közelben, ami a reptérre viszi.
Mr. Big töprengve nézett utána. Mintha önmagát látta volna harmincévesen. Az uzsorakamat az ő életét is majdnem tönkretette, de végül kimászott belőle. Sajnálta Milánt, aki apja hibáját próbálja helyre hozni, és bízott benne, hogy talán sikerülni is fog neki. Rátermett, okos és bátor… Mindig ilyen fiúra vágyott. És főleg olyanra, aki el meri hagyni Magyarországot.
A reptér felé araszolva Milán még egyszer végiggondolta a tervét. Más választása nincs, mint egyelőre Alaszkába repülni, és ott eltűnni, amíg a White Star helyzete nem rendeződik. Ha eladta, utána jöhet a maradék törlesztése. Az sem lesz kevés, de már könnyebb lesz, és pár év alatt visszafizet mindent kamatostul, ha Amerika megsegíti ebben. Ennél a gondolatnál tovább nem mert menni. Ha egyetlen eggyel is tovább lép, azonnal rátör volna a kétségbeesés, ezt nem akarta kockáztatni.
Denpasar reptere, az orchidea rengeteg, a buja növényzet mindig melegen fogadta az érkezőket és búcsúztatta a távozókat. Most őt is.
Milán kiszállt a taxiból és nagy borravaló adott. Úgy döntött, azzal a géppel hagyja el a szigetet, amelyik leghamarabb indul az Egyesült Államok felé. Felnézett a kijelzőre, és látta, hogy negyven perc múlva indul egy New Yorkba. Tökéletes, mondta magának. Ott nem lesz nehéz felszívódnia. Az egyik pénztárhoz lépett, rámosolygott a pult mögött ülő hölgyre, majd elé tolta az útlevelét.
Ekkor egy sötét szemüveges, tarka inges gorilla megérintette a vállát.
– Ne csináljon jelenetet! – mondta neki magyarul. – Madarász úr szeretne elbeszélgetni önnel, mielőtt elhagyná az országot. Fáradjon velem!
A srác megfordult és látta, hogy nem egy, hanem kettő színes inges vár rá. Mindkettő volt vagy két méter és látszott, hogy nincs esélye elfutni. Az egyik zsebre tett kézzel bámult rá, és Milán sejtette, hogy nem papír zsebkendőt szorongat a markában.
– Rendben – mondta halálos nyugalommal. Akkor ennyi volt, gondolta és kihúzta magát. Mindig azt tanulta apjától, hogy a vereség elviseléséhez is kell egy jó adag méltóság, nemcsak a sikerhez.
Sejtette, hogy ezek a fickók valószínűleg egész éjjel itt vártak rá, csak azt nem értette, honnan kerültek elő ilyen váratlanul. Talán Madarásznak itt is voltak emberei?
A Maya Biru előtt kis híján felröhögött, mert nem rég még azt hitte, sose látja viszont. Most pedig ott állt újra, közrefogva, és Mirella apjának szobája felé tartott.
Madarász egy tágas, a szobához nem illő irodai székben ült és elvigyorodott, amikor meglátta.
– Nocsak, a madárka, aki szökni készült – mondta gúnyosan.
Milán hallgatott. Mennyire más ez az ember, mint aki előző nap még a kórházban feküdt. Vállán kötéssel sem tűnt olyan gyengének, mint akkor, amikor a lánya miatt aggódott. Hogy hogyan került ki ennyire gyorsan a kórteremből, sejteni lehetett. Valószínűleg kiharcolta, hogy eljöhessen és az orvosok örültek, hogy megszabadultak tőle.
– Üljön le, kedves Rónai Milán! – mutatott az egyik székre. – Elmehettek! – vetette oda a gorilláknak, akik azonnal eltűntek, hisz elvégezték a dolgukat.
– Sajnálom, hogy olyan szörnyetegnek gondolt, hogy még beszélni sem akart velem. Az tény, hogy meglepett, amikor kiderült, hogy ki maga. Az is, hogy nem tudta, ki vagyok én, de már mindegy. Egy biztos, akármi is történt a napokban, az apja sok pénzzel tartozik nekem. És a pénzt én nem szoktam elfelejteni, hisz az az élet alapköve, nincs igazam?
– Nem tudom, én nem így gondolkodom – mondta a fiú és mélyen a férfi szemébe nézett.
– Na, csak nem akarja azt mondani, hogy maga egy romantikus idióta?
– Én egyszerűen mást tartok fontosnak.
Madarász elnevette magát. Tetszett neki, hogy Milán nem hátrál.
– Sokat gondolkodtam azon, mi legyen magával, no meg a pénzzel. – Azzal a fiókba nyúlt és egy szivart vett elő. A vendéget nem kínálta meg.
– Tudnia kell, hogy sosem vagyok hálátlan azokkal, akik segítenek nekem. És maga mindent megtett értem és a lányomért, amit az adott körülmények között lehetett. Ezért egyezséget ajánlok: a tartozása fejében az enyém lesz a White Star, és ezzel le is zárjuk az ügyet. Ön elfelejt engem, én magát. És a lányomat meg pláne.
Milán azt hitte, rosszul hall. Legszívesebben felordított volna örömében, de az utolsó mondat nem hagyta. Mirellát is fel kellett áldozni a nyugalomért és a szabadságért? Már tudta, hogy szereti őt. Jobban, mint hitte. Viszont azt is tudta, hogy visszakapja az életét, persze nem a régit, de építhet magának újat. Anyja hazajöhet, és nem kell tovább menekülnie Szurok elől, aki előbb-utóbb rátalált volna.
– Rendben van, uram! – mondta végül. – De Mirella…
– Mirella nem létezik. Ez is benne van az alkuban. Megértette?
Milán a férfi arcába meredt és látta, nem viccel.
– Megértettem, de azt tudnia kell, hogy szeretem a lányát.
– Kedves Milán, a szerelem egy baromság. Majd elmúlik. Találjon valaki mást, én meg megíratom a szerződést az ügyvédeimmel. Mához két hétre Pesten találkozunk. Ne aggódjon, keresni fogom magát. Most pedig, ha megbocsát, szeretnék pihenni.
A fiú felállt, beleharapott az ajkába, de nem mondott semmit. Amikor kisétált az ajtón, felfogta, hogy visszakapta a szabadságát. Akár már maradhatott is, vagy hazamehetett azonnal.
Kisétált a szálloda elé, felnézett a kék égre, aztán beszippantotta a friss tengerillatot, amit feléje sodort a szél. Minden tökéletes volt, mint máskor a Paradicsomban. Majdnem minden.
VÉGE
Bónusz rész holnap
fotó: Pinterest
