„Mindenkinek megvan a saját igazsága, életfelfogása, csak kíváncsinak és elfogadónak kell lenni. És egyébként nem is kell távoli kultúrákig elmenni, hiszen azonos, vagy hasonló kultúrájú emberekkel sem biztos, hogy egyetértünk. Csak úgy tudunk együtt létezni, ha el tudjuk fogadni a másik embernek az igazságát.”
(Földes Tamás)
Rendes családokban, ahol még ma is nevelik, tanítják a gyerekeket, talán az elsők közé tartozik annak megtanítása, hogy nem gúnyolódunk másokon. Rászólnak a gyerekre, ha csúfolódik, ha valakinek a külsején viccelődik, de azt se díjazzák különösebben, ha a név lesz egyesek céltáblája.
Az ovisnak még el kell magyarázni, hogy ronda dolog az árulkodás, hogy ne tegye, amit nem szeretne, ha vele tennének, és az is nagyon fontos eleme a tanításnak, hogy kijelentik a szülők, hogy a külsőségek miatt bántani valakit csúnya dolog. Nem lehet mindenki szép vagy előnyös külsejű. A természet gondoskodik arról, hogy se állatból, se emberből ne legyen sok különleges kinézetű példány, de az állatok nem is e szerint választanak párt, véleményt meg nem alkotnak a másikról. Bezzeg az ember. Az egyik legostobább és leggyalázatosabb dolog, ha érvek híján abba kötünk bele, hogy valaki kövér vagy öreg, netán bandzsít vagy dadog. Ehhez oly mértékű primitivitás kell, amely egyre jellemzőbb társadalmunkban. Az tény, hogy komplett elbutulás útjára lépett a világ, de az aljasság mindennek a teteje.
Elgondolkodtató, hogy manapság miért alakult ki az a viselkedésmód, ami ilyesfajta agressziót vált ki az emberekből? Miféle frusztráció mondatja ki velük a legrondább véleményeket, miért érzik egyesek többnek magukat azáltal, hogy leszólnak másokat? Arról bővebben már nem szeretnék írni, hogy egyre kevesebb bennünk az empátia, de ha mi így viselkedünk, mit várhatunk a gyerekeinktől? A média attól hangos, hogy mennyi bántás éri a gyerekeket az óvodában, iskolában, hogy sokukban fel se merül, szavaik mekkora törést okoznak más szívében. Nem tudják felmérni a kimondott szó súlyát, de hogyan is várhatnánk el tőlük, amikor mi, felnőttek se akarjuk megérteni, hogy a bántás micsoda pusztulást okoz?
Vajon az a felnőtt, aki szitkozódik, káromkodik és mindenkit leszól, mert pökhendi módon azt hajtogatja, hogy neki joga van véleményt mondani, elgondolkodik-e azon, hogy mások se lesznek jobbak őhozzá ezáltal. Hol van ma már a jó tett helyébe jót várj-mondás? Nem mintha régen ez teljes érvényű lett volna, manapság azonban lassan ott tartunk, hogy bátran közölhetjük, rúgj bele akibe csak akarsz, hogy jobb legyen a kedved. Felvetődik a kérdés, vajon mi hiányzik az életünkből annyira, hogy kezdjük elveszíteni az emberségünket? Egy szóval lehet rá felelni: az értékek. Azok, amelyek mentén ember lett az ember: a becsület, tisztesség, az őszinteség, a figyelem, a tartás, a bizalom, az elismerés, a türelem és sorolhatnánk a kiveszőben lévő fogalmakat. Hatalmas értékvesztés zajlik a 21. században, amihez mi nap mint nap asszisztálunk. Már csak az a kérdés, hogy mit nyerünk cserébe? Nyugalmat? Jókedvet? Felszabadultságot? Öntudatot? Nem hinném. Inkább csak kifröccsögjük a felesleget, de a poharat nem ürítjük ki, hanem hagyjuk, újratöltődjön.
Nehéz időket élünk. Egyre több a szegény, elesett ember. Lehet, hogy észre se vesszük, mert nem látunk az orrunknál tovább. A világ forrong, mi evickélünk egy kitörni készülő vulkán tetején, és naponta felejtjük el, hogy mindenkinek szüksége van segítségre, kedvességre, jó szóra. Mert ma te vagy rossz helyzetben, de holnap megeshet, hogy én leszek.
Becsmérelni bárkit, ostobaság. Legyen bármilyen. Nincs jogunk hozzá, hogy ezt tegyük. Ember embernek ne legyen farkasa, épp elég a világban a rossz anélkül is, hogy mi azzá válunk. A mondás azonban, amit egykoron sokat hallottunk nem kopik el: Jó tett helyébe jót várj! Lehet, hogy nem most, nem akkor, amikor szeretnénk, de az bizonyos, hogy a gonoszság és a butaság még nem volt kifizetődő a történelemben.
Kép forrása: Pinterest
