Viki enyhén bosszús arckifejezéssel jött ki az irodából. Az egész helyzet ellenére volt. Az is bántotta, hogy az asszony hülyének nézte. Persze, hogy megköszöni, persze, hogy tudja, hogy Franco rendes volt, ezt minek emlegeti fel? Nem kisgyerek már.
Az is zavarta, hogy valami olyasmit látott az asszony szemében, amit nem akart elhinni. Éva asszony szeme megfényesedett, ahogy kimondta a srác nevét. Mintha a neve a szájában más ízt kapott volna. Lehet, hogy szerelmes lett belé? Már maga a gondolat is nevetségesnek tűnt, hiszen, Franco harminc lehetett, a nő pedig ötven körüli.
Nem volt ostoba, tudta, hogy létezik ilyesmi, de ott, a mindennapok szürke hétfőjén nem tűnt életszerűnek.
A filmvásznon másmilyen volt ez a vonzalom. Ott mindig vonzó volt a srác és mindig bombázó a nő, és utóbbin közel sem látszott a kora. Enikő anyja azonban töltött galamb volt, földig érő mintás ruhákban szaladgált és a bombázótól olyan messze volt, mint tőlük a Szabadság-szobor. Arcán még élt ifjúságának egy-egy könnyed emléke, de nem tűnt fiatalnak és életrevalónak. Talán a szája körüli ideges ráncok miatt.
Már megint ítélkezik, gondolta. Hihetetlen, hogy nem tud elfogadóbban gondolni az idősebbekre, pedig rokonai között is voltak frissek, belevalók, mégis a huszonnégy év az huszonnégy év volt, amely előtt ott áll az élet. Akinek pedig a lemez B oldala forgott, annak már gondolni sem szabad a szerelemre? Elszégyellte magát. Megigazította kötényét és próbált mosolyogni.
A hangos társaságnak már nyoma sem volt, ami nagyon tetszett neki. Viszont a terasz, amely mindig hűvösebb volt, mint odabenn, mert a szél folyton lengedezett, tele volt kisgyermekes családokkal és néhány magányos vendéggel.
Egy órával később már nem gondolt az asszonyra. A vendégsereg rendes borravalót hagyott, és ennek nagyon örült. Csak a lába kezdett rakoncátlankodni megint. Elhatározta, hogy vesz egy klumpát vagy egy normális papucsot, amelyben könnyebben bírja majd a terhelést.
A következő, ezredik konyhai fordulónál megjelent Enikő. Arca ragyogott.
– Mi történt? – súgta oda neki menet közben.
– Semmi. Tulajdonképpen lenyugodtam. Este beszélek Ivánnal. Lesz, ami lesz! Legalább kiderül, hogy állunk egymással.
Hangja kedves és bizakodó volt. Viki szíve összefacsarodott egy pillanatra. Mégse mondta ki, amit gondol.
Inkább hevesen bólogatott. Bántotta, hogy kétszínűen viselkedik, de vannak helyzetek, amikor jobb, ha befogja száját az ember. És ezt erősen annak ítélte meg. Tulajdonképpen nem ismerte eléggé sem Enikőt, sem Ivánt. Hogy az ő kapcsolatuk mit bír el, hogy meddig képesek tolerálni egymás hibáit, csak ők tudták. Talán ez volt a kisebb próbatétel, mert Éva asszonynak ez biztosan nem lesz kis falat. Nem fogja könnyen megemészteni főleg annak függvényében, hogy épp szerelmes, vagy mifene. Egy nagymamaság nem érkezik ilyen esetben jókor.
– Szorítok – mondta végül és nem is tudta, hogy tulajdonképpen kinek vagy minek.
Öt órakor lejárt a munkaideje.
Szélvész gyorsan átöltözött és fájós lábát megtapogatva felállt, hogy útra készen nekivágjon a városnak. Kell egy papucs, nincs mese.
Ez hatalmas hazugság volt, mert nem a papucs kellett neki, hanem Zoran.
A lába, a fájós, és izgatott szíve a kávézó felé vitte, ahol először üldögéltek.
A Törött csillag is zsúfolásig megtelt, épp úgy, mint szinte minden Splitben. A város mágnesként vonzotta a turistákat, ami nem csoda, hiszen tiszta utcácskái között még az is elbámészkodhatott, aki egyébként nem szerette a városokat nyáron. Az aszfalt visszasugározta a meleget, mégis elviselhetőbb volt, mint otthon, mert a tenger susogó hangjával, fehér csipkefodraival elterelte a figyelmet a hőségről.
Látta, hogy nincs hely, nem tudna leülni, bár nem is szándékozott. Zoran persze nem ült egyik asztalnál sem őt várva. Viszont a pincérlány, aki tegnap olyan furán mosolygott és súgott valamit horvátul Zorannak, megjelent az ajtóban, azonnal észrevette őt.
– Csak nem Zorant keresed?- kérdezte élénken. – Ma már te vagy második, aki miatta jött ide. Nagyon népszerű lett.
Hangjában volt valami irritáló kajánság, amely mellé a nézése is párosult.
Szép lány, gondolta Viki. Szép és féltékeny.
– Csak erre jártam – mondta gyorsan. Még jó, hogy angolul mindenki tud, mert így hazudhatott könnyedén, bár arcára biztosan kiült, hogy nem mond igazat, ugyanis fülig elvörösödött.
– Persze – hagyta rá a lány. Mindketten tudták, hogy hazudik és ez annyira kellemetlen volt, hogy Viki úgy érezte, megnyílik alatta a föld.
– Adok neked egy jó tanácsot: ne éld bele magad! Ő nem az a fiú, aki tartósan akarna valakit. Itt mindig akad lány, akit felszedhet pár estére, aztán mind elutazik, ő meg keres egy újat.
– Semmi gond. Nem élem bele magam.
Egy újabb hazugság röpke pár perc alatt.
– Menj haza, kislány, és ne keresd,mert összetöri a szíved! Hiába mondott bármit, ez így lesz. Fogadjunk, hogy a számod sem kérte el!
– Tényleg nem.
Viki szíve összeszorult. Milyen igaza van ennek az ismeretlennek! És milyen naiv ő, aki elhitte, hogy annak a szép estének lehet folytatása.
– Köszönöm a jó tanácsot! – mondta halkan. Szomorúságát nem tudta palástolni.
– A nyár már csak ilyen, de ne add fel, kis magyar lány! – kacagott a másik, majd megfordult és besietett.
Viki úgy érezte magát, mint egy rakás szerencsétlenség. Hiába volt már minden napsütés, kék ég és a tenger, mindből pokol lett egy pillanat alatt.
Hát ennyit a könnyen jött majdnem-szerelemről, jegyezte meg magában. De mit is várhatott? Tényleg bután viselkedett, főleg azzal, hogy elkezdte keresni a srácot, méghozzá látványosan.
Összeszorította a fogát és elindult a városba papucsot keresni.
Csak ne fájna a szíve egy esti kaland miatt, gondolta, mérgesen. Hát miféle lány ő? Olyan, akit csak úgy dobni lehet, mert van belőle naponta száz, akivel el lehet hitetni, hogy különleges? Pontosan olyan?
A város utcáit járva nehezen talált olyan helyet, ahol kényelmes és szép papucsokat árultak. Az üzletek tele voltak divatos, könnyed nyári cuccokkal, de praktikus holmi kevés volt.
Amikor majdnem feladta, meglátott egyet egy kis kapualjban. Úgy döntött, tesz egy próbát, de akkor megpillantotta Francot, aki szintén ugyanabba a kapualjba fordult be. Határozott léptekkel haladt befelé, egyértelműen ismerős volt neki a terep.
Nem akart kémkedni utána, mégsem bírta ki, hogy ne nézzen utána, amikor a belső udvarba ért. Felpillantott és az első emeleten nyíló ajtóban egy lányt látott meg, aki felsikoltott és a fiú nyakába borult.
Gyorsan levette a tekintetét, mert zavarba jött attól, hogy kileste más örömét. És az is természetes volt, hogy egy ilyen jóképű srácnak legyen barátnője. Mégis valamiféle szomorúság kerítette hatalmába, amelynek okát nem sejtette.
Az apró boltban egy idős hölgy üldögélt és szinte megelevenedett, amikor meglátta Vikit. Azonnal megdicsérte, hogy szép lába van. Elmesélte, hogy a férje készíti a lábbeliket, de már reklámra nincs pénzük, így egyre kevesebben vetődnek arrafelé. Pillanatok alatt kifaggatta a lányt, és amikor az megmondta honnan jött, az asszony szomorkásan elmosolyodott és elmélázva, mintegy áhítattal mondta ki a Budapest szót. Viki megdöbbent. Olyan tisztán és érthetően ejtette ki, hogy biztos volt benne, hogy a néni tud vagy tudott magyarul.
Előző rész
Következő rész:
fotó: Pinterest
