„Szombat este volt, és másnap várta egy új kezdet. Lezuhanyozott és úgy dőlt be a nyikorgó vaságyba, mint egy zsák.”
A sorozat többi részét itt olvashatod
Már fél ötkor felébredt. Csend volt, de más volt ez, mint az otthoni. Az illatok is mások voltak. Eltartott pár pillanatig, amíg rájött, hol van.
– Te jó ég, Dalmáciában vagyok, dolgozni fogok és szabad leszek! – mondta magának boldogan.
Megnézte az üzeneteit, írt a nővérének és belebújt futós cuccába. Még nem tudta, merre érdemes elindulnia, de gondolta, egy kocogás nem árthat.
A kert végében egy kavicsos út vezetett le a partra. A vaskapu, amely távol tartotta az idegeneket, zárva volt. Viki viszont nem ijedt meg az akadály láttán. Gond nélkül fellépett a kőfal egyik repedésére, majd másik lábával a kilincsre, és már át is lendült.
A tenger csendes volt, álmosan hullámzott. Az elé táruló végtelen kékség azonnal elkápráztatta. Balra sziklás part terült el változatossá téve a tájat, jobbra viszont az Adria a maga fenséges pompájában. Egy-egy sirály szállt el zsákmányra vadászva, és azontúl nem volt más, csak a nyugalom. Egyetlen dolog zavarta csak: az út eleje kavicsos volt, de párszáz méter úton homokossá változott a part.
Már ezért megérte eljönni, döntötte el magában. Mielőtt azonban elmélázott volna, észrevett egy srácot, aki javában húzta a lóbőrt a homokban. Mellette hevert a zsákja, ő pedig úgy aludt, mintha a legkényelmesebb szállodában pihenne. Kis híján elnevette magát, amikor megpillantotta, hogy hogy néhány apró rák célba vette a fejét. Nem tudta, szóljon-e vagy hagyja a csudába, hiszen nem az ő dolga. Aztán nem bírta megállni és odaugrott félreseperve az apró állatkákat.
A srác kinyitotta a szemét, de nem igazán tudta, mi történik körülötte.
– Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni – szólalt meg Viki angolul. – Csak tudod, a rákok…
– A rákok nem esznek embert, de azért kösz – válaszolta a fiú, akinek olyan vakítóan kék szeme volt, mint a tengernek.
– Akkor további jó pihenést! – nevetett a lány, és indult is tovább, de az ismeretlen megállította.
– Te mit keresel errefelé ilyen korán? – kérdezte és fekete, hullámos haját kisimította a szeméből.
– Csak ismerkedem a környékkel. És te?
– Kidobtak. Hosszú történet. – Legyintett, majd alaposan szemügyre vette a lányt. – Nem régóta vagy itt, igaz? Mindig megismerem a frissen érkezőket, még akkor is, ha szoláriumban barnultak – Tekintete nem volt sem kedves, sem visszafogott.
– Csak tegnap óta. – Viki végignézett magán és arra gondolt, valóban elég fehér, főleg újdonsült, napbarnított ismerőséhez képest. – Bocs, de mennem kell – tette hozzá, és valóban szabadulni akart már, mert valami idegesítette a fiúban. Talán a nézése, vagy a modora. Maga sem tudta. Már bánta, hogy nem hagyta, hogy a rákok a fejére másszanak. Akkor talán kicsit kisebb lenne az arca.
Még hallotta, hogy a fiú mond valamit, de felgyorsította lépteit és tempósan lefutotta a reggeli penzumot. Az járt a fejében, hogy visszafelé nem a parton jön, hanem majd az étterem felől.
Éva asszony elfintorodott, amikor meglátta Vikit beosonni a kert felől.
– Már megint egy fittness maca – gondolta. – Na, ez a lány sem bírja majd a munkát.
Különösebben nem érdekelte, mert megszokta már, hogy a felszolgálók gyorsan cserélődnek. Csak a szakácsok miatt aggódott, de aznapra várt egyet, akinek állítólag komoly gyakorlata volt. Ha a lányuk talpraesett lenne, biztosan kifogna egy gazdag vállalkozót, aki fantáziát lát a vendéglőben, és akkor lehetne bővíteni. Arra még véletlenül sem akart gondolni, hogy még egy szakácsba legyen szerelmes, mint tavaly, annak igen rossz vége lett. A főszezon kellős közepén szakítottak, és a férfi faképnél hagyta őket szó nélkül. Még félhavi bérét sem kérdte el. Hogy igazán mi történt a háttérben, azt nem tudta kiszedni Enikőből. Mindenesetre ezek után minden alkalmazott tiltólistára került a lányánál.
Árgus szemekkel leste minden lépését, és bízott benne, hogy azt a horvát fiút, aki körülötte legyeskedett, őt is utasítását teljesítve, lerázta.
Viki felfrissülve esett be a parányi házikóba. Gyorsan lezuhanyozott, haját befonta és keresett egy tornacipőt, amelynek úgy tűnt, nem csúszós a talpa. Biztosan vennie kell valami rendes lábbelit, mondta magának.
Még egy pillantást vetett a tükörbe, de nem önmagát látta, hanem az órát a falon, amely szerint menten elkésik, ha tovább készülődik.
Gyorsan bezárta az ajtót, és átviharzott az étterembe, ahol már javában takarítottak. Enikő intett neki és egy kis kamrába vezette.
– Itt tudsz átöltözni és ide add majd le a munkaruhád! – mondta neki. Nem volt valami jókedvű, szeme sírásról tanúskodott.
– Minden rendben? – kérdezte Viki, de nem kapott választ.
– Öltözz gyorsan, aztán majd beszélünk. Ne hagyj anyának támadási felületet! Nem késhetsz el!
Viki szélvész gyorsan belebújt a takaros fekete szoknyába és a fehér blúzba. A szoknya alján piros fodor díszelgett, ami furcsán mutatott.
– Ez komoly? – kédezte döbbenten.
– Noná, ez a védjegyünk! Ne merd megkritizálni, mert ezt is, mint szinte mindent, anya talált ki. Egyszóval ne nézz rá, ha nem tetszik. Viszont a fekete tornacipőd most jól jön hozzá, bár úgy hiszem, fájni fog benne a talpad egy idő után.
– Meglátjuk. – Tekintete Enikő szétfolyt sminkjére tévedt. – Ha valamiben segíthetek, szólj! – mondta újra.
– Jaj, Viki, nagyon édes vagy, de anya mellett te szorulsz majd segítségre attól tartok.
A lány megrántotta a vállát, és az járt a fejében, Enikő téved. Nem ismeri az apját. Hozzá van ő szokva a kemény bírálathoz, ezért nem igazán tartott Éva asszonytól, még ha maga az ördög unokahúga is.
Milyen jól illene apához, tette hozzá magában. Vajon melyikük ölné meg előbb a másikat?
Mielőtt azonban tovább latolgatta volna a lehetőségeket, Enikő kézen fogta és magával ráncigálta.
– Á, az újonc is megtalálta a munkaruhát – nyugtázta Éva asszony. – Éppen ideje. Akkor beszéljük át a feladatokat, mert nagy forgalomra számíthatunk.
Viki körbepillantott és egy csomó fiatalt látott, meg egy nagyon kövér szakácsot, két középkorú férfit, és a legszélén a sorban egy vakítóan kék szemű, fekete hajú srácot, aki gúnyosan elmosolyodott.
– A hülye beképzeltje! – morogta félhangosan.
Előző rész
Következő rész
fotó: Pinterest
