„Viki körbepillantott és egy csomó fiatalt látott, meg egy nagyon kövér szakácsot, két középkorú férfit, és a legszélén a sorban egy vakítóan kék szemű, fekete hajú srácot, aki gúnyosan elmosolyodott.”
– A hülye beképzeltje! – morogta félhangosan.
A sorozat többi részét itt olvashatod
– Igazad van – súgta nevetve Enikő.
– Hölgyeim és uraim, kezdjük azzal, hogy bemutatom új dolgozónkat! Viktória, üdv a csapatban! – mondta Éva asszony eddig szokatlan kedvességgel. – Miután kiörvendezték magukat, gondoljanak arra, hogy a vasárnap mindig erős nap, és kedden fogadást rendeznek nálunk, zártkörű esténk lesz.
Mindenki Vikire nézett, aki hirtelen zavarba jött a sok kíváncsi tekintettől. Volt köztük, aki mosolygott és volt, aki nem.
– Asszonyom, mi van az új szakáccsal? – kérdezte pár másodperc múlva egy nagydarab, fehér kötényes, pufók arcú férfi az oszlop mellett.
– Ne aggódjon Marcus, ma megérkezik és reméljük, be is válik!
Mindannyian bólogattak.
– Most pedig mindenki a helyére, kezdjenek felkészülni a napra, mert attól tartok, a turisták ma is enni és inni akarnak, ha nem a forróságban kóborolnak.
Senki nem válaszolt, de azonnal szétszóródott a csapat.
Enikő belecsípett Viki karjába, hogy észre térjen, mert szemmel láthatóan elgondolkozott valamin.
– Minden rendben? – kérdezte.
– Persze, csak azon a pökhendi majmon jár az eszem, akit most láttam viszont.
– Hogyhogy viszont? – hökkent meg a másik.
– Nem tudtam, hogy itt dolgozik, de akkor te ismered. Bocs, de ma reggel, amikor elmentem futni, szinte belebotlottam, mert a parton aludt. Eszemben sem volt vele foglalkozni, de aztán pár rák közeledett a fejéhez, én meg, mint valami őrangyal, elhajtottam őket. Kár volt.
– Én hagytam volna! – kacagott hangosan a lány, miközben megállt az asztalok mellett.
– Nem volt sem kedves, sem hálás. Magas lóról szólt oda, legszívesebben elküldtem volna meleg éghajlatra.
– Hidd el, Iván, nem ilyen. Biztosan csak rossz passzban volt.
– De véded. Az is lehet, hogy én voltam kissé érzékenyebb.
– Érzékeny, miért?
– Eljöttem otthonról, de senki nem keresett. Apa meg az új nője számára nem létezem. Talán ez így a legjobb.
Viki szeme elfelhősödött. Nem akart sírni, de közel állt hozzá.
– Jaj, kislány, a világ már csak ilyen! Neked kell felvértezned magad! – jegyezte meg bölcsen az újdonsült barátnő. – Mellesleg Ivánt én dobtam ki tegnap este, századszorra szakítottunk, mert túl elővigyázatlan volt anya előtt.
– Komolyan mondod? Előbb is szólhattál volna! Én meg elmondom mindennek, te pedig hagyod! A jó ég áldjon meg, jó hogy nem hagytad, hogy tovább szidjam!
Enikő felvett egy lapot a pultról és rábökött.
– Jó, jó, csak kíváncsi voltam, mi sül ki az egészből. Most pedig figyelj! Itt az asztalok száma. Mivel most kezdesz, öt asztalt fogsz kapni. Te csak azokra figyelj!
– Rendben. Ez jó kezdet lesz. A szoknya egy kicsit zavar, de majd megszokom.
– Meg kell szoknod. Anya akkor is figyel, ha nem látod. A mosolyt rajzold a fejedre, de ha lehet, tetováltasd oda. Semmi bratyizás a vendégekkel, ez a fő szabálya, meg az, hogy a vendégnek mindig igaza van.
– Mindig? – Viki eltöprengett. Voltak olyan vendégek, akik ezzel visszaéltek. Olyanok is, akik kifejezetten élvezték, hogy a pincérlány felett hatalmuk van. Ennek a mondatnak nem különösebben örült.
– Nyugi, akad kivétel.
A tenger felől sós illat kúszott be a nyitott teraszra és Viki elmosolyodott. A munka sose esett nehezére, tudta, hogy most is meg fog birkózni a feladatokkal.
– Ma négyig leszel, anya azt mondta, elég lesz az! Utána vegyél magadnak egy kényelmesebb cipőt, és ha lesz erőd, fürödj meg az Adriában. A vaskapu kulcsát majd ne feledd elkérni, mert páran látták, hogy átmászol, nem vet ránk jó fényt.
Viki elpirult. Ez a hely olyan volt, mint egy falu, ahol semmi nem maradt titokban.
Bólintott.
– A kötényt meg elfelejtettük! – kiáltotta a lány. – Gyere, mindjárt nyitunk és akkor nem lesz időnk csevegésre.
Az első nap valóban úgy szaladt el, hogy az új dolgozó se hallott, se látott. Az öt asztal folyamatosan foglalt volt, ő pedig csak pár szót váltott a szakáccsal, a pultossal. Mindenki kedves volt hozzá, csak Iván nem, akire barátnője azt mondta, nem barátságtalan. Á, cseppet sem!
Már fél négy volt, amikor rájött, hogy egész nap egy falatot sem evett. Nem is volt éhes, csak egy kicsit szédült.
A szakács intett neki, és egy tálka gyümölcsöt tolt elé.
– Muszáj enned – mondta. – Gödröcskés arcán őszinte aggodalom ült. – Ismerem az ilyet. Annyira igyekszel, hogy elfelejtesz törődni magaddal. Az ilyen szép lányok nem fogyhatnak el! – tette hozzá kedvesen. Nem flörtölt, komolyan gondolta.
Viki gyorsan megköszönte és belapátolt pár falatot. Érezte, hogy a narancs, mangó, eper, banán frissítő íze azonnal vérré válik benne.
Felkapta a következő két tányért és jókedvűen kilibbent vele a hármas asztalhoz, ahol két férfi ült. Hangosak és közönségesek voltak, és már a harmadik sljivovicát rendelték tíz percen belül. A szilvapálinka a melegben gyilkosnak bizonyult. Amikor a közelükbe ért és letette a frissen sültet természetesen mosolyogva, akkor az egyik végigsimította a fenekét.
Mondott valamit a másiknak szerbül vagy horvátul, Viki nem értette, de az biztos, hogy undorító lehetett, mert a bajuszos úgy röhögött, mint egy kéjenc disznó.
A lány egy pillanatra megmerevedett.
Aztán lehajolt a vendéghez és a fülébe súgott valamit. Annak lehervadt az arcáról a vigyor, és úgy tett, mintha nagyon éhes lenne.
A lány jó étvágyat kívánt hangosan, majd folytatta a munkát.
Az utolsó pár percben nem hívták, de kevésbé lettek csendesek.
– Bunkók mindenhol vannak – gondolta és már nem törődött velük. Ő viszont nem hagyja magát.
Pontban négykor megjelent Éva asszony és a szemével intett. Jelezte, hogy az irodájában várja az új lányt.
– Elfáradt? – kérdezte.
Viki lerogyott a székre és hallotta, hogy megkordul a gyomra.
– Igen, de csak idő kérdése és belejövök!
A főnök végig mérte, és megcsóválta a fejét.
– Lehet. Meglátjuk. Mindenesetre az első napja rendben ment.
– Akkor maradhatok? – csillant fel a lány szeme.
– Igen. De szeretném, ha enne, mert még elájul napközben. Van ebédszünete, használja ki!
– Köszönöm. Ne haragudjon, megkérhetem, hogy tegezzen? Sokkal jobban érezném magam.
Éva asszony felhúzta a szemöldökét. Tetszett neki a lány, de nem akarta bevallani.
– Rendben. Én viszont kérem, hogy egyelőre te ne tegezz! Azonnal elengedlek, csak egyvalamit mondj meg! Mit mondtál annak a bunkó vendégnek?
Viki megkönnyebbülten felnevetett.
– Csak annyit, hogy ha még egyszer hasonló mozdulatot tesz, véletlenül ölébe borítom a forró kávét vagy levest.
Az asszony úgy nevetett, hogy majd kicsordult a könnye.
– Ez jó! Ügyesen elintézted. Ha nem teszed, én megyek oda! Olyan nincs, hogy a lányokat molesztálhassa valaki. Ideje lesz erre megtanítani egy-két ittas vendéget.
– Akkor nem bánja?
– Dehogy bánom! Örülök, hogy nem került rá sor, de ha bármikor megtörténne, én nem szólnék egy szót sem. Értjük egymást? – tette hozzá kacsintva.
Viki olyan vidáman jött ki az irodából, mint az elmúlt napokban egyszer sem. Ott volt a csodálatos Adria, volt munkája, és Éva asszonyról is kiderült, hogy van szíve. Az a szív pedig a helyén van.
Elszállt minden fáradtsága. Bekapott pár falatot, ivott egy óriási limonádét és nyakába vette a várost. A város ódon utcáival, sikátoraival és az ókori római birodalom maradványaival tárt karokkal várta a kis magyar lányt, aki legszívesebben magához ölelte volna.
Előző rész
Következő rész:
fotó: Pinterest
