Butaságom története két felvonásban – 1. rész

Mondhatnám, hogy nem emlékszem a régi filmre, amelytől kölcsönöztem az én történetem címét, de nem igaz. Jól emlékszem, nem hasonlít rá, és én a butaság mellett még naiv is voltam, ami egy bizonyos kor után szomorú. Elmesélem minden szépítés nélkül, milyen az, amikor egy öntudatos, erős nő, azt hiszi, hogy okos, mindent látott már, és szíve mélyén ugyanaz a kamaszlány, aki volt, pedig elmúlt ötven.

Január elsején, amikor tulajdonképpen alig csinál valamit az ember, és ez jól is esik neki, én is itthon pihentem, olvastam, néztem valami rettenetes sorozatot a Netflixen. Egyszer csak üzenetem érkezett a semmiből. Ismeretlen volt a feladója, el is mosolyodtam rajta, mert máskor is kaptam már hasonlókat, talán a túl jól sikerült műtermi fotóimnak köszönve. Egy kedves srác írt, ismerkedni akart, én meg azonnal lerázni, mert harminc körül lehetett, úgy éreztem, felesleges megfutni a köröket egy hozzám képest nagyon fiatallal.

 
 

Ezért kedvesen annyit írtam, hogy nem, köszönöm, a kép elkészülte óta kövérebb és öregebb is vagyok, tehát sok sikert neki máshol. Gondoltam, ez elriasztja, de nem ez történt. Azt mondta, tetszik neki, hogy van humorom. Végül elkezdtünk csetelni. Adva volt egy fiú, aki jóképű és intelligens volt. Csupa olyan értéket kedvelt, ami nem a korához illett, klasszikus zenét, kiállításokat, vicces volt és még helyesen is írt. Élveztem, ahogy replikázhatok a szavaira, felvillanyozott az egész virtuális csevej. Láttam, hogy más, mint a többiek. Na, itt kezdődik, ennél a másnál. Ekkor kezd a nő idióta lenni, hiszen mindenki más.

Én azonban nem gondoltam semmi különösre, és amikor azt mondta, hogy szívesen beszélgetne velem személyesen, nevetve tiltakoztam. Nem tágított, gondolom, ez jelentette neki a kihívást. Végül kötélnek álltam, ám aznap minden zárva volt. Másnapra megbeszéltünk egy találkát, gondoltam, egye fene, egy kávé még nem a világ, nem az ágyába sétálok, és különben is ismerem a skalpvadászokat meg anyakomplexusosokat. Megbeszéltük, hogy Pesten találkozunk, elvégre sokkal több lehetőség van beülni valahová. Ettől a gondolattól már olyan ideges lettem, hogy azonnal megbántam az egészet. Ám küldött egy hangüzenetet, amelyben olyan jó fej volt, hogy úgy gondoltam, bolondság ide vagy oda, elmegyek. Ugyan mit veszíthetek, kérdezte a barátnőm, legfeljebb veszek egy jó cuccot a Zarában, az időmbe belefér ez a kaland.

A kaland szó se tetszett, mert ismerem magam. Én nem az a fajta vagyok, aki könnyen belemegy egy találkába, nem adom a szívem se gyorsan, ha meg igen, akkor beledöglök. A testem meg pláne, de erről szó se volt, bár meginvitált magához egy teára, én azonban rafináltnak hittem magam, és persze nemet mondtam. Kiderült, hogy huszonkét évvel fiatalabb, mint én, ami simán azt jelentette, hogy a fiam lehetne, de a beszélgetés, meg az üzenetek egy sokkal érettebb, intelligensebb embert mutattak, így hagytam magam sodorni az árral.

Másnap reggel már olyan pánik fogott el, hogy éreztem, jobb ezt az egészet nem bolygatni. Nem lehetek nevetséges és buta, felnőtt nő vagyok, túl egy házasságon, ezer rossz helyzeten, minek egy újabb felesleges rossz? Jó ez nem lehet, mert ha az, akkor meg az jár majd a fejemben, hogy milyen kár, hogy most sodor az élet felém ez ilyen remek srácot. Fáziskésésben van a világ az én életemhez képest.

Hogy ne kapjak infarktust, megint az én józan barátnőm öntött belém lelket, és nevetve azt sorolta, vegyem úgy, mint egy játékot, és csak menjek el beszélgetni, elvégre nem elvenni akar! Ez igaz, de akkor mit? Végig néztem magamon, és akarva-akaratlanul megállapítottam, hogy bár csinosan öltözködöm, talán fiatalabbnak is látszom a koromnál, belevaló vagyok, de van rajtam pár kiló felesleg, no meg egy ötvenes nő, az mégis ötvenes. Istenem, nem lehetek ennyire hülye. Nem, ez játéknak se jó. Így ment ez egész nap. Lemondjam? Ne mondjam? Nem vagyok én szeretetkoldus, kapok figyelmet máshonnan… Aztán összeszedtem magam, hosszas vívódás után kiválasztottam a ruhát, amiben úgy gondoltam, megfelelő leszek. Megfelelő, de mire? Viszont nyirkosra izzadt a tenyerem, ami soha nem szokott, amikor buszra szálltam. Visszagondolva, külső szemlélő biztosan azt hihette volna, hogy eszement vagyok. Talán igaza lett volna.

Előbb érkeztem, de ezt így is terveztem, mert még össze akartam szedni magam. Hangsúlyozom, addig én meg voltam győződve arról, hogy egy céltudatos, saját életét remekül navigáló nő vagyok, aki vidám, nevetős, de akkor ott megint egy félénk kamaszlány voltam, aki a könyvesboltban Musso könyvet keresgél, és az jár a fejében, hogy menekülőre fogja. Öt óra előtt pár perccel megjelentem a megbeszélt helyen, és mire felocsúdtam, ott volt ő is. Nevezzük Ádámnak. Csillogott a szeme, nem izgult, magas volt, helyes és közvetlen. Tetszett, de nem abban az értelemben, ahogy valaha a fiúk. Nem ájultam el. Mindketten éreztük, hogy a Westend  nem jó beszélgetős hely, ezért a Pozsonyi úton levő kávézókat vettük célba, a Kiskakukk lett a nyerő. Néztem a fiút, akiről sütött, hogy intelligens. Zavarba jöttem mellette, pedig ez nem gyakran fordul elő velem, mert beszéd terén jó vagyok, és gyakran az is a bajom, hogy nem találok ellenfélre. Benne azonnal. Egyszer még ki is javított, pedig ez velem sose fordul elő. Csak néztem, nevettem, és élveztem, hogy végre nem tudom megenni reggelire randipartnerem.

Ittunk egy kávét, és kezdtem rátalálni önmagamra. Ő bezzeg nem izgult, minden mozdulatán éreztem, hogy helyén van, tudja mit akar, nem sérült, inkább visszafogott, és titokzatos. Kérdezett, érdeklődött, és viszont. Fülig ért a szám, amiért nem kellett ostobaságokat hallgatnom, bár néha azt gondoltam, túl jó ez a helyzet. Nem győztem figyelmeztetni magam a koromra, az egész „randi” jellegére, hiszen nem párkapcsolatra hajtottunk. Akkor mire? Ilyet nem vagy nehezen kérdez meg az ember, ugyanis tudja, hogy van rá kibúvó, hamis válasz, és különben se kell mindent skatulyába tenni.

Megpróbált újra elhívni magához, de én megint nemet mondtam, hiszen ismertlen lakásokba nem sétál be az ember lánya, lakhat ott sorozatgyilkos, erőszaktevő és sorolhatnám. Mégis megtettem. Zárójelben emlékeztetve mindenkit, hogy okos nőnek és józan gondolkodásúnak tudva magam.

Nem messze lakott a Pozsonyi úttól, és egész úton belém látva viccelt, hogy oldaja a feszültségem. Megmondta előre a címét, és amikor beléptünk a lakásába, akkor a kulcsokat is megmutatta, ha netán ki akarnék slisszolni. Persze nem zárta ránk a lakást. A lakás patikatisztaságú volt, ahogy az egy informatikustól elvárható. Ízléses, tele könyvekkel, albumokkal és olyan klasszikus, gyönyörű bútorokkal, amelyek engem maximálisan lenyűgöztek.  Leültünk, valóban csinált teát, sőt szendvicseket is, mindezt végtelen természetességgel, otthonosan. Rég nem bántak velem ilyen figyelmesen. Volt az egészben valami meghitt, valami intim, ami nem lépte túl a határokat. Szemernyi tolakodást se láttam, és ettől abszolút megnyugodtam. Jó volt ott, jó volt vele. Nem jutott már percenként eszembe a kora. Finoman, de tényleg finoman a tudtomra adta, hogy bejövök neki, és annyit mondott még, hogy próbáljam elfogadni, hogy neki pontosan úgy tetszem, ahogy vagyok. Van nő, aki ezekre a mondatokra nem olvad el?

A Musso könyvet azonban a feltörő lelkesedésben a Kiskakukkban hagytam. Azonnal odaszólt, hogy tegyék el, elhozza majd. Ezen is mosolyognom kellett. Kellemes volt minden, csókolózni is. Szóba került, hogy fantasztikus masszíroz, de én megráztam a fejem, és jeleztem, hogy nem, ez nekem nem megy. Idegen ember, idegen lakás és különben is.

Két órával később visszakísért a buszomhoz, és én egy kicsit elszállva, elengedve az óvatosságom, boldogan jöttem haza. Nem lettem hülyébb, szerelmes se, csak jól éreztem magam, méghozzá olyan jól, ahogy ezer éve nem. Természetesen nem gondoltam túlságosan előre. Hogy tehettem volna? Huszonkét év! Azért ezt holmi kedvesség, ölelés nem semmisíti meg…

Még küldött nekem később egy versválogatást, és én azon az estén mosolyogva aludtam el. Hogy létezik-e ilyen, nem érdekelt, akkor nekem létezett, és nem akartam semmiféle agyalással elrontani. Most persze felvetődik a kérdés, lett-e folytatás? Lett. Pontosan olyan, amilyenre a kedves olvasó, aki magában azonnal ítéletet mond, számít. Kitaláljátok?

Folytatjuk…

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here