Csak akkor lehetek igazi nő(férfi), ha párkapcsolatban élek?

A napokban találkoztam egy kolléganőmmel, akivel ritkán beszélünk, de néha jól esik pletykálni kávézás közben, vagy kicsit elhinni, hogy megválthatjuk a világot.

Na, mesélj, mondta, mi történt veled mostanában. Csak annyit mondtam, képzeld, randiztam. Merthogy ez nem mindennapi dolog nálam, és az, hogy rászántam magam, sokat jelent.

Azt hittem, majd azt kérdi, milyen volt, de mosolyogva annyit kérdezett, férfival vagy nővel? Amikor látta, hogy megütközöm, annyit mondott, jaj, hát ez ma már nem olyan egyértelmű. Szöget ütött fejemben a gondolat és napokig rágódtam az egészen. Vajon honnan jött ez a kérdés? Amikor elmeséltem másoknak, rögtön azt mondta egyikük, lehettem volna élesebb nyelvű is.

 
 

Ekkor váratlanul elkezdtük megvitatni női mivoltunk kritériumait. Adva van a csapat, hárman élnek egyedül, egy válik és egynek tökéletes a házassága 25 éve. Szóval vegyes saláta a társaságunk. Mi hárman, akik szinglik vagyunk, mind különbözünk. Egyikünk folyton randizik, de semmi nem jön össze, a másik lány kevesebbet, mert szerinte az nem fontos, és ő tulajdonképpen nem is keres hosszú távú kapcsolatot, ezért alkalmi partnerei vannak. És vagyok én, aki azt hiszem, létezik a szerelem, csak épp nem találom hozzá a megfelelő partnert, csalódtam már párszor (ki nem?),  így óvatosan ismerkedem.

Mindannyian épek, egészségesek és a körülményekhez képest vidámak, életrevalóak vagyunk. Mégis a társadalom tükrében homlokegyenest mást mutatunk. Sokak szerint a leggázabb az, aki egyedül van, és emiatt nem aggódik.

Egyedül lenni szomorú, fájdalmas, mondja ki egyikünk a legnagyobb és legsértőbb ítéletet. Hiába tiltakozunk, hogy ez sztereotípia, érdekes módon, a legtöbb ember szereti ezt hinni. Vajon ma egy nőt az határoz meg, hogy nőként miféle szerepet tölt be a társadalomban? Mikor nő a nő?

Ha feleség és anya? Vagy ha jó feleség és még jobb anya? Mi van, ha elvált, özvegy, netán magányos? Ha elvált, akkor kerül rá billog? Vagy ez már ma annyira természetes, hogy inkább az a furcsa, ha nem? Ha özvegy, akkor megbocsátható az egyedüllét?

És akkor ott van még az a kategória, amiről a legritkábban beszélünk elismeréssel. Inkább lesajnáljuk, negatív jelzőkkel tűzdeljük, és titkon mosolygunk a háta mögött: ez az egyedülálló nő élete.

Tényleg mindenkinek szüksége van társra? Mi van akkor, ha valaki elboldogul egyedül és ebbe nem keseredik bele? Valóban elképzelhetetlen, hogy egy ember ne csak kapcsolatban tudjon kiteljesedni? Ez egyaránt vonatkozik nőkre és férfiakra is. Nem történhet meg a világban, hogy valakinek nincs igénye társra?

A társadalom azt sugallja, hogy mindenkinek valakivel kell élnie, mert az egyedüllét rossz. Arról nem sok szó esik, hogy vannak nők, férfiak, akik jóban vannak önmagukkal és nem vágynak senkire. Valóban jól érzik magukat a hétköznapokban.

Lehetséges, hogy egyes emberek ne a szerelem által legyenek kiteljesedve? Létezhet olyan perspektíva is, amikor a munka, a hobbi, a család annyi örömöt nyújt, hogy ne kelljen okvetlenül a lelki társunk után futkározni?

Valószínűleg igen, mert igenis lehet élni úgy, hogy az ember nem vágyik szerelemre. Még akkor sem, ha a filmek, könyvek és cikkek azt nyomják megállás nélkül, hogy akkor vagy valaki, ha van társad. Ha van, akkor ép a lelked, akkor megélheted magad másféle minőségben. Ez a nézet kifejezetten káros, mert egész életünkben arra akarnak felkészíteni bennünket a médiában, a családban, a környezetünkben, hogy nem lehetünk egyedül. Vajon miért nem? Miért annyira hihetetlen, hogy vannak, akik szerelem nélkül is képesek élni? Miért lett a szerelem a párkapcsolati stigma ennyire mindenható? Már tényleg mindegy, hogy kivel van az ember, csak legyen valakivel, mert természetellenes, ha nem?

Azonnal teóriákat gyártunk, ha valaki sokáig él egymaga: biztosan megkeseredett, utálatos, kibírhatatlan a természete, öregszik, túl magasra tette a lécet vagy teszem azt, rájött, hogy a saját nemét szereti, és nem meri felvállalni? Hogy lehet erre jól válaszolni? Kell-e magyarázatot adni a saját életünkre, amivel elégedettek vagyunk, de az ismerőseink gyanúsan méregetnek?

Sokan erre azonnal azt mondanák, nem, mert nem kell megfelelni. Ez annyira szép mondat, amennyire hamis. Szeretjük fennen hirdetni, hogy mi aztán nem akarunk senki elvárásaként élni, nem akarunk engedni a nyomásnak, aztán mégis azon izgulunk, hogy mit szólnak mások. Mert a mások az a környezetünk. Nem a sivatagban élünk, hanem barátok, szomszédok, családtagok és munkatársak ítéleteinek kereszttüzében. Nehéz elengedni és nem törődni egyesek beszólásaival. Nincs élesebb és bántóbb fegyver manapság, mint a szó. Szavakkal teszünk tönkre barátságokat, házasságokat.

Szavakkal gyötörjük magunkat.

És visszakanyarodva a kiindulóponthoz: baj az, ha nem savanyú a szőlő és meg vagyunk elégedve az életünkkel? Tulajdonképpen ez lenne a legtökéletesebb, ami történik velünk. És mégis félünk, szorongunk, mert mindig akad egy „kedves” ember, aki belénk mar viccet mímelve, azt hazudva, hogy ő nagyon modern és laza, és csakis ezért tesz fel ilyen kérdéseket. Mi meg túlérzékenyek vagyunk, lássuk be.

Kimondom, mert ki merem mondani és vállalom is érte a felelősséget: lehet jól élni egyedül is. Lehet jó az élet akkor is, ha nincs benne szerelem vagy szex. Lehet szeretni, lelkesedni, nevetni ezer más dolgon is, nemcsak egy férfit, vagy nőt, kinek épp mire van vagy nincs szüksége.

Aki nem hiszi, járjon utána! És ez nem is a mese befejezése, hanem az életé, amely sokféle, nemcsak olyan, amilyet látunk és megtapasztalunk magunk körül.

fotó: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here