Elballagtunk a bölcsiből. Még kimondani is vicces. Ugyan mi a fenének ilyen ceremónia egy apróságnak? Nem is értett belőle semmit, az anyák napja, ahol én is anya lettem, sokkal szívhez szólóbb volt. Nem kaptam külön verset, meg is értem, hiszen annyira aprók voltak a kis versmondók, hogy a legtöbbnek a szavát is alig lehetett érteni.
A sorozat többi részét itt olvashatod
Timikém gyönyörű volt, anyám horgolt neki egy fehér ruhát, ami annyira tetszett neki, hogy aznap abban aludt. Még fürödni sem volt hajlandó. Nem veszekedtem vele, mert apja vagyok, nem az anyja, és tudvalevő, hogy az apák engedékenyebbek.
Pár nappal később megérkezett a válóperünk időpontja. Nem tudom, hogyan és miért, de sokkal előbb, mint vártam. Ez most félreérthető mondat volt. Vártam már, de nem törődtem vele, hisz már nem volt köztünk érzelem, maximum harag, és a papír ezt volt hivatott feloszlatni. Mintha egy bírósági okirat meg nem történtté tehetné az elmúlt időszakot.
Az elmúlt fél év alatt azonban belejöttem az apaságba. Nem mondom, hogy minden flottul megy, például az esti fürdetés nem a kedvencem, mert Timi sosem akar kijönni a vízből. Ha ráhagyok tíz percet, még követel magának időt. Akaratos és kitartó, nem adja fel. Már most tudja, hogy hízelgéssel és könnyekkel a legtöbb férfiszív meglágyítható. Haragszom is ezért, magamra. Nem lehetek folyamatosan engedékeny azért, mert elvált szülők gyereke lesz.
Ezzel nem takarózhat egy életen át. Én sem.
A tárgyalás előtt halálosan ideges voltam. Én magam sem tudom miért, nem akarok nagy szavakat használni, de azért mégis lezárul életem egy szakasza. Ettől meg kellene könnyebbülnöm, de még nem megy.
Annamari jól nézett ki, még alig látszott a pocakja, vagy a ruhája előnyös volt. Láttam, hogy egy Volvoból száll ki, és visszahajol valakihez, mond neki valamit. Egy negyvenes fószer volt, nem különösebben jóképű, inkább valami öreges újgazdag, aki még nem tudja, hogy a fiatal pipi nem mindig jelent hatalmas szerencsét.
A folyosó kongott az ürességtől, falai visszhangoztak. Szinte senki sem volt az épületben, ebédidő volt. Én meg válok.
Amikor a bírónő megkérdezte, igényt tartok-e valamire a házasságból, annyit mondtam, hogy csak arra, ami jogszerűen jár. És persze Timire. Mivel Annamari lemondott róla, a gyerektartást megítélték nekem. Persze, ennyivel nem úsztuk meg, lesz még egy kör. A bírónő rákérdezett a válás okára, de csak annyit mondtam, nem akarunk már együtt élni. Bólintott, de látszott rajta, hogy nem hatja meg különösebben. Valószínűleg százával jönnek hozzá hasonló párok.
Közölte, hogy a válás véglegesítésére augusztus végén kerül majd sor. Megrántottam a vállam és tudomásul vettem, hogy a lakás felét ki kell fizetnem, de az autó az enyém maradhat.
Piszkosul szép nap volt az a nap. Szabad lettem, és ezt úgy ünnepeltem meg, hogy hazafelé beugrottam egy pizzára. Tudtam, hogy Timi vár, de most nem akartam sietni, ki kellett élveznem a percet, amely az enyém volt.
Amikor leültem az egyik asztalhoz, egy ismerős lány pattant elém. Tudtam, hogy már láttam valahol, de nem akart beugrani, hogy hol. Mosolygott, amikor felvette a rendelést, aztán gyorsan eltűnt.
Kibámultam az ablakon és úgy éreztem magam, mint, aki temetésről jött. Épp a házasságomat eresztettem a sírba, amely nem sokáig virágzott, de nem is kellett volna szárba szöknie. Ez viszont csúnya gondolat volt, mert ha nincs Annamari, akkor nincs a lányunk sem, ez pedig életem legnagyobb hibája lett volna.
Kinn az élet ugyanolyan volt mindig. Az emberek rohantak, mert soha nem tudnak megállni, mindig valami fontos várja őket. Lihegtek a nyári forróságban, bevásároltak, tülekedtek, és senki nem törődött velem, aki elvált lettem kis híján.
Amikor a lány letette elém a pizzát meg a csokit, eszembe jutott, ki ő. Egyszer ő volt a futár. Igen, akkor is feltűnt, milyen hatalmas szeme van. És ebben a szempárban könnyű elmerülni… Ezek a gondoltok azonnal kijózanítottak. Nem vagyok bolond! Most mászom ki egy kapcsolatból, nem gondolhatok újabbra. Gondolhatnék, de se erőm, se időm újabb kudarchoz.
A csokit azonban nem értettem. Kérdőn a lányra pillantottam, akinek a neve ott virított a blúzán. Írisz. Ritka név, tetszett.
– Tudom, hogy van egy kislányod, már többször láttalak vele, neki küldöm – mondta.
– Többször? – értetlenkedtem.
– Nem messze lakom tőletek, és láttalak sétálni benneteket. Mindig ketten vagytok. Talán…Talán… Bocsánat, sajnálom, ha tolakodónak tűnök.
Végigmértem és elvigyorodtam. Azt hiszem, erre mondják, hogy talán égi jel? Ez a csaj fel akar szedni engem?
– Nem, ugyan… Valóban ketten vagyunk… Így alakult – válaszoltam és láttam, azonnal félre értette komor arckifejezésem.
– Meghalt a lányod anyja? – kérdezte szája elé kapva a kezét.
– Igen, úgy is lehet mondani – nyögtem ki.
– Szörnyen sajnálom, nem akartam ilyesmit kérdezni, ne haragudj… Csak… Annyira hülye voltam.
– Dehogy voltál, semmi gond. Kedves, hogy érdeklődtél…
– Rendben, akkor jó étvágyat a pizzához és a csokit pedig a kicsinek küldöm!
A szám a fülemig szaladt. Nem, ezt nem lehetett félreérteni. Egy sima pizzázóban egy helyes csaj fel akart csípni. Engem a félig elvált apukát. Ez jó hír, vagy tudom is én mi….
Farkaséhesen befaltam a 32-es pizzát, lenyomtam a kólát és a csokit a zsebembe süllyesztettem. Amikor felálltam és az asztalon hagytam a pénzt, az járt a fejemben, mégse annyira keserves az élet, mint olykor hisszük. Lehet, hogy mégis kapok egy esélyt, hogy elboldoguljak, és valóban szerethessek valakit, aki szeretne engem?
Erre azonban nem érkezett válasz, honnan is érkezett volna. Viszont azt abban a pillanatban elhatároztam, hogy másnap is pizzát eszem, és ha lesz elég bátorságom, elkérem Írisz telefonszámát. Lesz, ami lesz. Legfeljebb nemet mond, bár nekem nem úgy tűnik.
Vége
