Egy ér elpattant

"Bolond vagyok. Eszelős, mondom magamnak, de szorongok. Akkor már teljesen mindegy, milyen vagyok. Mégis szeretném elrendezni a kinézetem. A legnagyobb ijedelem közepette is hiú lennék? Istenem, ez elszomorító. Fekszem az ágyban, sötét van, bámulom a plafont, amelyből nem látok semmit, és elképzelem, hogy nem vagyok."

Amikor csak úgy, a semmiből, váratlanul elpattant egy ér a mutatóujjamban, ledermedtem. Nem minden bajnak van előzménye, de én amilyen hipochonder vagyok, azonnal keresni kezdtem az okokat. A legtöbbször, ha valami ér, úgy védekezem, hogy nem veszek róla tudomást. Aztán mégis, és pillanatokon belül kellő gondolkodással, és neten való keresgéléssel a legkisebb problémát is óriássá tudom fejleszteni.

Álltam a folyosón és néztem az ujjam, ami duzzadni kezdett, majd szépen belilult, de olyan látványosan, hogy ha akartam, ha nem, megrémültem. Órákon át az járt a fejemben, hogy az ember, ha épp nem balesetben, vagy hosszú súlyos betegségben hal meg, vajon tudja-e hogy az az utolsó napja? És ha baleset éri, vajon sejti-e hogy már nem megy haza? Tudom, ezek kellemetlen gondolatok, és megosztani se lehet bárkivel. A jaj, ne is beszéljünk róla azt jelenti, hogy félnek. A legtöbb ember retteg a halál eljövetelétől. Attól, amiről filmek, könyvek tízezrei szólnak, de mégse tudunk róla többet, mint ezer vagy ötezer éve.

 
 

Az én elpattant erem egyébként nem okozott több gondot a délelőtt folyamán, mert lefoglalt minden más, de azért nyugton sem hagyott. Akinek elmondtam, kénytelen volt reagálni. Az egyik csapat az ugyan, ez semmiség, a másik meg a meg vagy bolondulva, hogy nem mész orvoshoz. Próbáltam hol erre, hol arra billenni, épp ahogy sikerült. A legelemibb védekezés az, ha úgy teszek, mintha a probléma jelentéktelen lenne. Ám biztosan akad valaki ilyen esetben, aki kellően meg tudja ijeszteni az embert, mert náluk, az ő családjukban, és ki tudja, hol nem, előfordult már hasonló…Ha ezeket meghallgatja az ember, már rendeli meg a koporsót. Nem, az urnát, mert a földbe nem! Láttam én már elég élve eltemetéses filmet!

Délutánra kellően megérik az áldozatban, azaz bennem az orvossal való találkozás igénye. Kelljen bármennyit várni, akkor se adom fel – mondattal várakozom, nem is tudni, mire.

A jóságos orvos, aki érzi, hogy a rá váró égi csodát remél tőle, széttárja a kezét, és csak annyit mond, örüljek, hogy nem máshol pattant el az ér. Kell ennél kellemesebb mondat? Persze, örülök, de azért, ez nem az az ugrálós öröm. Szóval, lehet még máshol elpattanós is? A doktor széttárja kezét, és közli, ő nem jós, lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Ennél kevés nyugtalanítóbb létezik a Földön. Mindenki tudja, hogy meg fog halni, mégis úgy hiszi, az sohanapján lesz.

Én is. Kitámolygok, hazamegyek. Otthon teszek-veszek, és még élek. Ha iszom egy kávét, nem fogok elpatkolni, kérdem magamtól, de mivel erősen vágyom rá, meg is válaszolom egy nemmel.

Megiszom. Élek. Mosogatok. Élek. Lezuhanyzom, még élek. Esti zuhanykor gyakran eszembe szokott jutni, hogy az elalvás nagy bizalom az élet felé. Lehunyom a szemem, és ki tudja, kinyitom-e. Kell ennél ijesztőbb? Viszont azért kell mindig megfürödni, hogyha netán ez lenne az utolsó, tiszta legyek.

Bolond vagyok. Eszelős, mondom magamnak, de szorongok. Akkor már teljesen mindegy, milyen vagyok. Mégis szeretném elrendezni a kinézetem. A legnagyobb ijedelem közepette is hiú lennék? Istenem, ez elszomorító. Fekszem az ágyban, sötét van, bámulom a plafont, amelyből nem látok semmit, és elképzelem, hogy nem vagyok. Úgy hiszem, ennél jobb ébren tartó nincs is. Valószínűleg, mások is képzelegnek hozzám hasonlóan, nekik üzenem, hogy ismerem a poklukat. Mindenki eljátssza azt a jelenetet, hogy meglesi a saját temetését. Persze élve, megbújva egy függöny mögött vagy láthatatlanná tévő köpenyt húzva. És mindenki abban reménykedik, hogy sírnak, jajgatnak utána, mert pótolhatatlan. Igen, ez is elhangzik, aztán pótolják.

Múlnak a napok, az ujjam javulófélben van, a fejemben lévő erek dolgoznak és lassan visszatérek az életbe én is. Abba, amelyikben halhatatlannak hittem magam. Milyen furcsa az ember, mondom magamnak, mert más nem jut eszembe. Attól fél, hogy idő előtt elmegy, mégse tesz semmit azért, hogy ez ne következzen be. Vagy nincs mit tenni? Vajon van olyan, hogy végzet, és azt tényleg nem lehet elkerülni?

Este azért még nem fekszem le úgy, hogy ne legyen elmosogatva, vagy rend az asztalomon. Ha netán…Ha úgy alakulna, akkor másnap nem akarom hallgatni odafenn vagy ki tudja, hol, hogy ej, milyen trehány volt ez a nőszemély, nem is gondoltuk volna…

Viszont reggel vigyorogva ébredek, mert nagy igyekezetben, hogy ne adjak pletykaanyagot magamról,  benn felejtettem a kimosott ruhákat a gépben. Ennyit ez előre eltervezett halálom utáni pillanatokról.

Az ujjam azóta mintha nem a régi volna…De még itt vagyok, és ez jó.

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here