„Auschwitzban nem a haláltól félt az ember, hanem az élettől.”
(Lily Ebert)
Amikor a szerelemre gondolunk, az jár a fejünkben, hogy csodálatos, mindent elsöprő. A mesékben mindig elnyeri a királyfi a királylányt, és főhős szerelme előbb-utóbb viszonzásra talál. De a II. világháború vérzivataros éveiben, a legszörnyűbb koncentrációs táborok egyikében, a hírhedt Auschwitzban nem jut eszünkbe szerelemre gondolni. Ott, ahol a borzalmak magasfokán haltak ezrével naponta az emberek, nehéz elképzelni egy fogoly és egy őr szerelmét.
Helena Citronova az első női rabok egyike volt, akit 1942-ben Auschwitzba deportáltak Szlovákiából. Akkor a világ még keveset tudott vagy hitt el ezekről a táborokról. Ahogy megérkezett a homonnai kántor csodaszép lánya, azonnal ráparancsolntk, hogy énekeljen a húszéves őrnek, aki szintén akkor érkezett a Kanada-kommandóhoz. A lány elbűvölő hangja megszédítette a fiatal tisztet, és szerelemre lobbant iránta.
Hogy ez valódi szerelem-e, és valódi viszonzásra talált-e, nem tudhatjuk, mindenesetre biztos, hogy Wunsch mindent megtett, hogy a lány ne kerüljön gázkamrába, ennivalót csempészett neki, bár a lány nem mutatott hajlandóságot szerelme viszonzására. Gondoljunk csak bele, milyen borzalmas lehetett számára annak tudata, hogy a napi szörnyűségek közepette, a pokol legmélyebb bugyrának egyik őre, bevallja, hogy szereti őt.
Helena legszívesebben elbujdosott volna, de tudta, hogy akár neki, akár társnőinek előnye származhat ebből a kapcsolatből. A fiatal őr elintézte, miközben önmaga és a lány életét is kockáztatta, hogy a tábor Kanada nevű részére kerüljön, ahol a legkönnyebb az élet. A Kanadában válogatták a zsidó deportáltaktól elvett holmikat értékeket, ott szortírozták őket, és sokszor ennivalót is találnak elrejtve a táskákban, ami szintén segítette a foglyok túlélését.
A lány mindaddig hárított, amíg meg nem érkezett nővére egy hónappal később. Testvérét Wunsch utolsó pillanatban tudta csak kihozni a gázkamrából, de a vele érkezett két gyereket nem lehetett megmenteni. A táborban nem volt helye a gyerekeknek.
A két nővér egymásra számítva élte át az elkövetkező évek borzalmait, és Helena saját bevallása szerint megszerette Wunscht, aki még akkor is ápolta őt, amikor tífuszos lett. Később is azt mesélte róla, hogy meglátta benne a férfit, az embert, és nem tudott úgy gondolni rá, mint egy szörnyetegre.
Helena és Franz kapcsolata brutális hatalmi viszonyrendszerben bontakozott ki, ami megkérdőjelezheti az egésznek a hitelességét: a zsidó nő a túlélésért harcolt, amit a Wunschhoz hasonló, a gépezetben láncszemként működő, kegyetlenkedésre bármikor kapható SS-tisztek veszélyeztettek. Hogy érzelmeik mennyire valósak, nem tudni, egy bizonyos, titkolniuk kellett, mert ha más tisztek rájöttek volna, azonnal megölték volna a lányt vagy mindkettőjüket. SS tiszt és egy zsidó lány nem szerethette egymást, már csak azért sem, mert zsidóként a lány megtapasztalta, hogyan bánnak népével. Soha nem házasodhattak volna össze, hiszen a férfi háborús bűnös volt. A tábor lakói bár irigységgel vegyes haraggal figyelhették a románcot, tudták, hogy elárulásuk a saját életük végét is jelentette volna.
A tábor felszabadítását Helena és nővére is megérte, sőt el is indultak hazafelé, Szlovákiába, bár tartottak az orosz katonák brutalitásától. Végül Franz Wursch szem elől tévesztette őket, és bárhogyan kereste, nem találja meg a lányt.
Viszont 1972-ben háborús bűnösként bíróság elé állítják. Helena ekkor döntött úgy, hogy megjelenik a tárgyaláson, ahol ő és nővére is tanúskodik. Elmondta, hogy bár Wunsch tudott szadista is lenni, ütlegelte a foglyokat, nőket, férfiakat egyaránt, de volt egy kedves és gyengéd oldala is. Képes volt szeretetre és együttérzésre. A férfit végül elévülés miatt felmentették. Voltak olyan túlélők, akik soha nem tudták ezt megbocsátani az asszonynak, míg mások megértették. Háborús bűnei miatt igen sok SS katonát mentettek végül fel vagy el se ítéltek. Wunsch később is többször is azt mondta, hogy a lány iránti szerelme megváltoztatta, más emberré tette. A férfi 2009-ben, Helena Citronova 2005-ben hunyt el.
Maradjanak itt utószóul nekünk az asszony szavai: „Igazán nagy dolgot tett. Voltak pillanatok, amikor meg tudtam feledkezni arról, hogy én zsidó voltam, ő pedig nem, és őszintén, a végén szerettem is őt.”
Valószínűleg ezt a szerelmet soha nem fogja a közvélemény egyértelműen megítélni, de nem is az a dolga. Azok között a viszonyok között, amelyek között kibontakozott, maga volt a csoda, és az is, hogy általa több ember megmenekülhetett a biztos haláltól.
Kép forrása: https://www.moderntimes.review/a-saviour-complex/
