Bárhogy igyekszünk, egy nap elfáradunk. Eljön az a pillanat, amikor már úgy érezzük, nem tudjuk megmenteni a világot. Nem is akarjuk, mert a világ nem kíváncsi ránk. Eddig próbáltunk megtenni mindent azért, hogy működjön az életünk, hogy segíthessünk másoknak, hogy figyeljünk, gondoskodjunk, és lassan eljutunk erőnk végéhez. Sokáig hisszük, hogy végtelen sok terhet tehetnek ránk, vagy pakolhatunk mi magunkra, és ezek a terhek nem lesznek soha többek, mint amennyivel majdan megbirkózunk. Aztán kipukkad a lufi.
Tudjuk jól, hogy segíteni és adni jó. Tudjuk, hogy vannak körülöttünk olyanok, akik sokkal nehezebb életet élnek, mint mi, mégse vagyunk képesek gondjainkon könnyíteni. Egy bizonyos fokig kéznél lehetünk, adhatunk tanácsot, meghallgathatjuk a másikat, segíthetünk bármely egyéb módon is, de a valódi terheken aligha könnyíthetünk.
Vajon szabad-e fáradtnak lennünk ebben a rohanó világban? Mi van, ha szüksége van ránk a külvilágnak, és mi kidőlünk? Tulajdonképpen semmi. Ha lelkünk elszürkül, a testünk követi. Sok esetben csak akkor vagyunk hajlandóak pihenni, ha megbetegszünk. Sokan nem értik meg, hogy a lélek kiaknázása, kiürítése gyakran vezet betegséghez. Ezek nem feltétlenül komoly kórok, inkább egy megfázás, egy torokfájás vagy levertség, amit kezelni lehet azáltal, hogy pihenünk és töltekezünk. A betegség, már ha megéljük, és nem két lábon akarjuk kihordani, olykor hasznos is lehet, mert rákényszerít bennünket egy kis lassításra.
A ma embere nem akar kimaradni semmiből, mert úgy hiszi, akkor elégedett, ha világ össz információja a birtokába jut. Amikor a régi időket emlegetjük, mondván akkor minden jobb volt, akkor ez azért is lehetett, mert régebben a legtöbb ember magával és a közvetlen környezetével foglalkozott. Épp elég volt nekik a mindennapi munkájukat, sorsukat koordinálni. Nem volt rálátásuk az országban vagy a világban zajló eseményekre. Nem azt mondom, hogy a butaság és az információ hiánya kellemesebb állapot. Viszont az is tény, hogy az agyunknak nincs szüksége egy csomó dologra. Nem kell feltétlenül tudnunk arról, ki, hol nyaralt, mit főzött vagy épp hol van. Nem szükséges megismernünk a világ másik végén zajló minden háborút teljes részletességgel, követnünk sem fontos, hogy hol történtek felfoghatatlan szörnyűségek. Mégis mindent tudni akarunk, és ezzel óriási terhet teszünk mind az elménkre, mind a lelkünkre.
Kiégünk, és ez nem feltétlenül a sok munka, a megszokás vagy az unalom miatt van. Talán ez a mérhetetlen információéhség vagy információk feldolgozásának képtelensége is eljuttat bennünket a kimerüléshez. Ez nem a fizikailag kipihenhető fáradtság.
Hogy lehet-e lassítani, vagy netán kikapcsolni az agyunk? Azt szoktuk mondani, rajtunk áll, de ez mégse ilyen egyszerű. Rajtunk, de a külvilág nyomása alatt lenni mérhetetlenül sok energiát emészt fel, ezért könnyebben állunk be a sorba. Használjuk a telefont, az internetet, mondván, kikapcsolódni is jó általuk, és miközben ezzel vezetjük félre magunkat, már benne leszünk a 22-es csapdájában.
Mégis meg kell állnunk pihenni. Mégse szabad átadni magunkat teljes egészében a külvilág ingereinek, mert fogyasztókká, és ezáltal alig gondolkodó és érző robotokká válunk. Mindeközben nem szabad megfeledkeznünk a legfontosabbról: egy életünk van, legalábbis ebben a testben ezzel a lélekkel. Már csak az kérdés, mi számít nekünk igazán?
Kép forrása: Pinterest
