Harminc éve tanítok. Három évtized, ami nem kevés. Láttam sok jót és rosszat. Találkoztam számtalan tehetséges és kedves gyerekkel, és kevésbé tehetségesekkel is, szülőkkel, akik támogattak és olyanokkal, akik támadtak. Dolgoztam olyan kollégák között, akik változásra vágytak, de sokan voltak, akik kiégtek, és nem tudnak már másképpen gondolkodni, mint úgy, hogy a gyerek egy eszköze hatalmi törekvéseiknek, és be kell törni őket, mint a vadlovakat. Ne hazudjuk, hogy a pedagógus szent, de azt se, hogy szörnyeteg. Tele hibákkal, úttévesztéssel, de jóindulattal, és nagyon sokszor helyettesíti a szülőt, akinek nincs ideje vagy módja törődni a gyerekével.
Egyre többet gondolkodom azon, mit ér a munkám manapság. Régen, kezdőként eszembe se jutott másképpen gondolni magamra, mint olyan emberre, aki megváltja a világot, a társadalmat mindenképp, és úgy tanít, hogy szavainak, tetteinek értelme van. Úgy hittem, ahogy majdnem mindenki, hogy a gyerekek isszák minden mondandómat, és a csillagszemek csak arra várnak, hogy halljanak valami újat és érdekeset. Harminc éve nagyrészt tanítottam, és jóval kevesebbet neveltem, inkább csak az alapvető kulturális szabályok elsajátíttatása tette ki az órám egy részét. Értsd, a köszönöm, jót étvágyat, tedd a szád elé a kezed ásításkor, és ne vágj a másik szavába-mondatok hangzottak el sokszor, és négyéves ciklusokban a gyerekek ezeket tanulták meg, a többire ott voltak a szüleik. Persze sokaknak ezeket sem kellett, hiszen hallották elégszer odahaza.
Ma minden más. Ma egy gyerek azt hallja, hogy te vagy a legszebb, a legkülönlegesebb, neked kell az elsőnek lenned mindenben, nem kell várnod, hiszen a világ azért van, hogy a szolgálatodra legyen. Ha nem teljesül a kívánságot, akkor az asztalra csapok, mert mindenki rossz, csak te vagy jó. Pokolian nehéz így dolgozni. Már azt se értem, mit adhatok én azoknak, akik tanulni akarnak. Olyan szinten fejlett az internet, hogy tudások, ismeretanyagom eltörpül. Miközben ezt írom, azzal is szembesülök, hogy mondandóm pusztába kiáltott szó, mert a legtöbben azt szeretnék, hogy nulla erőfeszítéssel érjenek el eredményeket a tanulók. Ne kelljen házit írni, gyakorolni, számot adni a tudásról, mégis mindenki szárnyaljon, legyen okos, boldog és sikeres, közben egyetlen kudarc se érje. Vajon mi lett azokkal a felnőttekkel, akik valaha jártak iskolába? Hogyan felejtették el, hogy eredmény csak munkával érhető el? Miért hiszik, hogy a gyerekeik képtelenek megbirkózni a feladatokkal és a világon mindenki felel a hibákért, a lustaságért, az oda nem figyelésért, csak ők és gyerekeik nem? Létezik olyan tudás, amit nem munkával, gyakorlással és kitartással szerez meg az ember? Igen, panaszkodnak a táskák súlyára, ami valóban nagy, de nézzünk már bele néhányba, hogy lássuk, mit is cipelnek! Igen, tudjuk, hogy sok az óra, nagy az elvárás, de ezért gyűlölni és számon kérni a pedagógust, nem korrekt. Esetleg csapjon már az asztalra mindenki ezek miatt, de a felsőbb köröknél, amelyek nem hajlandók változtatni a tananyag mennyiségén, az osztályozást mikéntjén és azokon a körülményeken, amelyek között a gyerekek tanulnak.
Milyen haszna van ma egy tanárnak? Mennyit tud adni, és mennyit kénytelen elvárni? Tényleg lehetne az iskola egy kellemes bulihelyszín, ahol mindenki azt tesz, ami neki jó, csak akkor mi lenne a továbbtanulással, az elvárással, hogy a gyerek fel legyen készítve bármire, amihez kedve van? Egyetlen megoldás létezhetne erre: fel kell találni a pillecukrot, amely tartalmazza az adott tananyagot. Akkor nem kellene tanulni, magolni, csak bekapni, és nulla erőfeszítéssel okos meg boldog lenne szülő is, gyerek is.
Pokolian nehéz megküzdeni azzal, hogy az emberek mennyire félnek a kudarctól, de a lustaságot díjazzák, hogy a szülők nem mernek nevelni, hogy egyre ritkábban akarnak leülni és beszélgetni a gyerekeikkel. Felnő egy olyan generáció, amelyik csak úgy eszik, hogy közben filmet néz a tableten. Ugyanő mobilozhat az orvosi váróban, étteremben, késő este, és együtt nézik vele a legvéresebb filmeket, szitkozódnak előtte, ócsárolnak mindenkit, és ha a gyerek hasonló lesz, akkor a közösségre, a médiára és persze az iskolára hárítják a felelősséget.
Hogy tanítsak így kedvvel, őszintén, szeretettel? Legyek szigorú, de csak a más gyerekével, és csapjak szét köztük, ha bántják az egyiket, de az övékét ajnározzam, szeretgessem, mert anya nem ér rá, apa meg szintén a laptop előtt ül és levezeti a feszültségét? Kezeljem jól, hogy a gyerek pornót néz alsóban, a horrort már meg se említem, és rugdossa a többieket, mert neki szabad. Ezután persze az ő megvédi magát-szlogen jön, meg a mi otthon nem beszélünk csúnyán (csak épp a kocsiban, vagy nézzük a valóságshowkat, no meg szentségelünk, ha valami nem a kedvünk szerint van.)
Hogyan maradjak figyelmes, törődő, ha az osztályban majdnem harminc gyerek igényeire kell figyelnem, és azt látom, hogy három SNI-s, egy ADHD-s, öt BTMN-es, tehát van gond bőven, nem beszélve azokról, akik papír nélkül rúgják szét a többieket, gúnyolódnak, vagy épp nyalják egymás nyakát elsősként, hisz látták a filmekben? Mit tehetek akkor, ha a szülő nem érti meg, hogy nem vagyok anyja a gyerekének, ha baj van, és nem vagyok az ő alárendeltje, akivel olyan hangot üthet meg, amelyet a főnöke vele?
Mikor jön el az a pillanat, amikor én kérhetem számon, hogy miért nem tanítják meg őszintének lenne, tisztességgel köszönni, nem köpködni, és nem az iskolai szemetesbe végezni a dolgát? (Ez nem kitalált felsorolás!) Ma az alapvető higiéniai szokásokkal sincsenek tisztában legtöbben. A vécét lehúzni és kezet mosni nem szokás. Otthon se kell, lehúzza anya, beköti a cipőjét, bepakol, csak sajnos nem tud tanulni helyette. Inkább követeli a házit a többiektől, méltatlankodik a nem megfelelő tájékoztatás miatt, pedig a gyereke egyszerűen csak nem figyelt, hiszen volt jobb dolga, mindegy hány éves.
Hogyan legyek jó, ha egyeseknek az a bajuk, hogy kevés házit adok, másoknak meg az, hogy nem ellenőrzöm betegség után a pótlást, miközben én úgy hiszem, hogy a feladattudat nem az én készülékemből hiányzik?
Öregszem, ahogy egyre többen. Már nem tudom jól venni, ha bántanak. Nem pereg le rólam, és fáj, hogy hibát keresnek mindenben. Most, ennyi év után értékeljem magam, mert a rendszer ezt kívánja? Dicsérjem, mert jó vagyok, de nem szerény? Vagy húzzam le, mert nem vagyok tökéletes, és akkor hagyjam, hogy a fizetésem bánja? Hagyjam, hogy a média tele legyen azzal, hogy a pedagógus rossz? Igen, vannak rosszak. Voltak is, és lesznek is, ha egyáltalán lesz utánpótlás. Ugyanígy van ez az orvosok, ügyvédek, rendőrök között is. Akadnak trehány sofőrök, műkörmösök, gázszerelők, csak őket nem teszik pellengérre.
Ezek után elgondolkodom, mi végre az egész? Mi értelme annak, hogy még a pályán vagyok, hogy beleadok apait-anyait, de köszönet egyre kevesebb jár érte?
Ez a világ nem a becsületes munka, a tisztesség és a kedvesség világa. Magyarországon. És csodálkozunk, hogy máshol lazák és segítőkészek az emberek? Azok, és ott jó lenni. Mégis ez a hazánk, ide születtünk, és a legtöbben itt akarunk élni és alkotni. Lehetséges?
Csókolom, szabad-e még ide bejönni, és megmaradni mosolyogva, jószándékkal?
Kép forrása: Pinterest
