Elengedés

Hosszasan integetett neki a kapuból, végül már nem is látta széles vállait, de még mindig csak bámulta az utat, amely elvitte őt. Örült, mert a fiú is visszaintett. Ez meg is lepte egy kicsit, mert tudta: Joe – ahogy mostanában magát hívatta – nem szerette az érzelgősködést.

Aztán becsukta a kaput – a biztonság kedvéért kulcsra zárta -, és visszaballagott a házba. A nappaliba érve megcsapta őt a kályha melege, és ahogy felnézett a lépcső tetejére, szinte érezte, hogy kihagy a szíve. Hirtelen úgy tűnt, mintha ott állt volna ő. Csak egészen kicsiben. Segítségre várva. Sürgősen meg kell keresni, ragasztani, vagy el kell mesélni valamit. Olyankor a lépcső legfelső fokán állva, először kedves kiscica hangon, majd egyre türelmetlenebbül, követelőzve hívta őt.

És ő ment. Megkereste, megragasztotta, elmesélte. És közben folyamatosan hitt benne. Hitt a maga szeretetforrásában, de ugyanúgy hitt a fiú befogadó szívében is. Hogy az majd egyszer meggyógyul, és újra képes lesz szeretni, kötődni.

Negyvenévesen, egyedülállóként kapta Jocót, azaz… Joe-t. Az akkor négyéves, bántalmazott, súlyosan elhanyagolt kölköt. Mert kölyök volt, olyan kis fejletlen, büdös kis korcs. Első pillanatra megsz… megszánta… majd rögtön utána örökre megszerette ezt a senkifiát. Aki attól kezdve az ő fia volt. Megváltoztathatatlanul.

Együtt tanulták át az éveket, életet. Ő megtanulta, hogyan mit eszik és min hisztizik egy gyerek, az meg megtanulta, hogyan működnek a társas kapcsolatok, és a wc kefe. Csodás, mély szimbiózisban éltek. Amikor ő lett volna megengedőbb, a fiú hajtotta magát, és amikor a gyerek akarta feladni, ő tartotta benne a lelket.

Így lépegetett előre, nyitottan mindenre, bármire… Nem tudva, hogy péklapát vagy karmesteri pálca lesz majd a fiú kezében. De oly mindegy is volt: az a fontos, hogy mindig ott legyenek egymás mellett, szeretetben, becsülettel, munkában. Jocó végül szociális munkás szakra ment. Hogy segítsen azokon, akiket ő mindig csak úgy emlegetett Jocónak: a gyökereid.

Büszke volt. Annyira hálás és boldog volt ma este, amikor kikísérte őt, az ő egyetlen kisfiát. Tett még pár hasábot a tűzre, majd az üres kosarat újra teleszedte a kamrában. Péntekig elég lesz, úgyis csak egymaga lesz itthon.

 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here