Ma már szinte kántáljuk: fogadd el, engedd el. Mindenre. Mintha ennél egyszerűbb nem is lenne. Hiába akarnánk, az érzelmeinket nem lehet akarattal félre tenni. Nincs olyan, hogy majd holnap nem gondolok rá, és csak holnapután fog fájni, mert akkor ráérek. Csak az ostoba reklámok szajkózzák, hogy nincs időnk a fájdalomra, mintha az bejelentkezne hozzánk fogadóórára.
Mennyivel könnyebb lenne azt mondani, hogy látom, el akarsz menni, menj! Nem kellek, jó, akkor megbékélek ezzel, és másnap érzelemmentesen ébredek. Sokban megkönnyítené az életünket, ha ilyen egyszerű lenne elfogadni mások hazugságát, hűtlenségét, csalárdságát. De nem vagyunk egyformák. Vannak, akiknek gyorsabban sikerül meggyászolniuk egy barátság, egy szerelem elvesztését, lazábban jutnak túl egy szakításon, házasságon, mások beleroppannak a fájdalomba, és szó szerint megszakad a szívük.
Vajon miért nem tudjuk feldolgozni, hogy a világ változik, és ebben a változásban benne vannak a mi kapcsolataink is? Miért hisszük, hogy állandóságra vagyunk berendezkedve? Ha meg nem, akkor miért ragaszkodunk mindenhez, ami múlandó: legyen az idő, elsorvadt szerelem, kiüresedett házasság, szépség, tartósság? Az idővel van a legtöbb bajunk, bár azt soroljuk, megszépít mindent, főleg az emlékeinket, és az időnek tulajdonítjuk a lelki sebek gyógyulását is. Pedig az idő nem tesz semmit. Telik akkor is, ha jól vagyunk, és akkor is, ha a gödör alján fetrengünk. A megoldás legtöbbször bennünk van, még akkor is, ha nehéz elfogadnunk.
Fogadd el, hogy elveszítettél valakit, halljuk állandóan. Hogyan? Abban a tévképzetben élünk, hogy az emberek, akik megfordulnak az életünkben, olyanok, mintha testünk részei lennének. Ha a körmömtől, vagy egy-egy hajszálamtól válok meg, nem fáj, de ha a lábamat, ujjamat veszítem el, akkor az már nem olyan engedd el-dolog. Minden fontos dolog sorsunk, mindennapjaink mozaikdarabkája, és ha kiesik egy részlet a képből, sokáig nem lesz teljes, meglehet, hogy sosem. Találhatunk más odaillő darabot is, és talán lesz olyan időszak az életünkben, amikor hálásak leszünk a változásokért.
Elfogadni, hogy valaki nem akar részese lenni a képeskönyvünknek, pokolian fájdalmas, hiszen mi kitörölhetetlen tintával írtuk be a nevét. Ezért soha nem szabadna senkit arra biztatni, hogy ne gondoljon a fájdalmára, fogja már fel végre, hogy minden történetnek van eleje és vége. Soha nem tudhatjuk, hogy az ő története hol kezdődik, és hol végződik.
Az élet a maga zűrzavaros pillanataival, nehézségeivel együtt is gyönyörű és megismételhetetlen. Hogy ezzel mi mit tudunk kezdeni, a mi dolgunk, de ne tanácsoljuk másoknak, hogy ne szenvedjenek, ne legyenek negatívak és ne sírjanak, ha sírniuk kell. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a mi megéléseink sose lehetnek azonosak másokéval. Legfeljebb hasonlatosak.
Ha valaki szomorú, legyen az. Ha kétségbeesett, letört, haragos vagy épp ingerült, élje csak meg, mert ettől ember. Ne kergessük bele annak poklába, hogy kijelentjük, nem szabad olyannak lennie, amilyen az adott pillanatban.
Nem tartjuk markunkban a bánatot, az örömöt, de a szenvedést sem. Kalitkájuk sincs, hogy csak nevetve kiengedjük őket.
Ha már nem gyötörnek bennünket kétségek, ha már nem dobban meg a szívünk a régi szerelmünk láttán, ha nem kavar fel bennünket egy emlék, úgyis tudni fogjuk, a gyógyulás útjára léptünk. Nem tudjuk hogyan és mikor, ez a rejtély megmarad a lelkünkben, de ne bánjuk. És jusson eszünkbe, hogy mások is hasonló utat járhatnak be. Soha, de soha ne akarjuk eltéríteni őket azzal, hogy odavágjuk lazán: jaj, engedd már el!
Kép forrása: Pinterest
